Béla Hamvas — 3. Fejezet: Egy kézirat utolsó, elmosódott margójegyzete — 2. Novella-állomás
A tudós flaneur, aki egész életét azzal töltötte, hogy szövegek szélén ólálkodjék, s aki sohasem magát a főszöveget, hanem annak margóját tekintette az igazi tanításnak, egy este olyan kéziratra bukkant, amelynek utolsó lapján, a szél alján, egy jegyzet állt, de ez a jegyzet olyannyira elmosódott volt, hogy sem betűt, sem szót, sem gondolatot nem lehetett belőle kihámozni, csupán egy foltot, amely egykor kéz volt, s amely ma már csak nyom. Ez az, ami a felvetést megadja: vajon az, ami elmosódott, azért mosódott-e el, mert az idő megette, vagy azért, mert soha nem is volt olvasható, s az olvashatatlanság maga volt az üzenet? Nincs válasz. Az elmosódott jegyzet nem titok, amelyet meg kell fejteni, hanem tükör, amelyben az olvasó saját vakságát pillantja meg.
A cselekvő szélhámos, aki ugyanabban a városban, ugyanazon könyvtár folyosóin ólálkodott, más törvény szerint élt: számára a folt nem talány volt, hanem áru, s ahol a tudós megállt és hallgatott, ott ő azonnal beszélni kezdett, mert tudta, hogy az emberek nem a választ szomjazzák, hanem azt, hogy valaki kimondja helyettük, s ezért kész volt bármit belemagyarázni a homályba, egy nevet, egy dátumot, egy állítólagos vallomást, amelyet a halott kéz sohasem írt le. Ez a különbség: az egyik hallgat a folt előtt, a másik beszél helyette. S ez a különbség maga az ébrenlét és az alvajárás közötti egész határvonal.
Amit a kabala cimcumnak nevez, azt a jelen esetben elmosódásnak lehetne nevezni: az isteni kéz visszahúzódik, hogy helyet adjon a világnak, s a helyen, ahol egykor a kéz volt, most csak üresség marad, amelyet be lehet tölteni imádsággal vagy hazugsággal. A khaszid mester, aki a szót elhallgatja, mert tudja, hogy kimondva már hazugság, s a szélhámos, aki szót ad az elhallgatásnak, mert tudja, hogy a hallgatás eladhatatlan, ugyanazon üresség két munkása, csak az egyik szolgálja, a másik kirabolja.
A modern otthon őrszeme, az a kis érzékelő, amely a falban lapul, s amely rögzíti a mozgást, a hőt, a jelenlétet, mindent lát, csak azt nem, ami a jelenlét mögött történik: nem látja az imát, nem látja a szégyent, nem látja azt a pillanatot, amikor valaki a kéziratra hajol, és a folt fölött megdermed. Ez a készülék pontosan olyan, mint a margó: rögzít, de nem ért; jelenlétet mér, de nem tud különbséget tenni az ébren figyelő és az alva mozgó ember között. Az érzékelő és a kézirat között nincs lényegi különbség, csak fokozati: az egyik technikai vakság, a másik időbeli, de mindkettő ugyanazt az emberi önáltatást szolgálja, amely azt hiszi, hogy a rögzítés maga a megértés.
Első lépés az, hogy az ember észreveszi: a folt előtt áll, és nem tudja elolvasni. Második lépés, hogy tudja, ki az, aki nem tud olvasni. Harmadik lépés, hogy megérti: nincs, aki olvasson, csak olyan van, aki a homályba saját arcát vetíti. Nincs itt titok. Nincs itt rejtjel. Nincs itt megfejtés, amely megválthatna.
A tudós flaneur ezért nem próbálja kiolvasni a jegyzetet, hanem leteszi a kéziratot, és hallgat; a szélhámos ezért veszi fel azonnal, és beszélni kezd. Az egyik hallgatása alázat, a másik beszéde uralom, s a kettő között húzódik az a vékony vonal, amelyen az egész hagyomány, jóga, tao, mahájána, kabala, khaszid egyaránt átvezet, mert mindegyik ugyanazt tanítja más nyelven: hogy a homály nem hiány, hanem határ, amelyet tiszteletben kell tartani.
RÉSZ UTOLSÓ BEKEZDÉSE:
"""
Az elmosódott jegyzet nem azért homályos, mert elveszett, hanem azért, mert az olvasó szeme korrupt. Ez a felvetés, s ezen a ponton minden magyarázat hazugsággá válik. S ahol a magyarázat hazugsággá lesz, ott mindig akad valaki, aki ebből él.
"""RÉSZ ELSŐ BEKEZDÉSE:
"""
A szélhámos, miután beszélt, gazdag lett, mert a homályra rátette a nevét, a dátumot, a vallomást, amelyet a halott kéz sohasem írt le, s az emberek megvásárolták tőle azt, amit maguk is olcsóbban megkaphattak volna, ha egyedül maradnak a folttal; mert az áru nem a tudás volt, hanem a felmentés a hallgatás alól, s ezért fizettek, mert a hallgatás az, amit a korrupt tudat legdrágábban vásárol meg, éppen azért, mert ingyen volna. Ez a kereskedés nem csalás, hanem tükör: a vevő ugyanazt vette meg, amit a szélhámos eladott, a saját féligazságát, csinosan kicsomagolva. Nincs itt bűnös, csak vásár.
"""
A tudós flaneur ezalatt ugyanazon a folyosón sétált tovább, s nem gazdagodott, mert amit ő megőrzött, az nem volt eladó: a hallgatás nem tőke, hanem fogyasztás nélküli állapot, olyan, mint a tao üressége, amelyről azt mondják, hogy nem azért hasznos, mert tele van, hanem azért, mert nem tölthető be, s ha valaki mégis megtölti, az edény megszűnik edény lenni, s csak dugó marad benne. Ez az, amit a khaszid mester tud, amikor a szót visszatartja: nem azért hallgat, mert nincs mit mondania, hanem mert tudja, hogy minden kimondás egy csepp az edényből, s az edény azért edény, mert van benne, ami nem folyik ki.
De ne higgyük, hogy a hallgatás megváltás. Nincs itt megváltás. A tudós flaneur ugyanolyan alvajáró marad, mint a szélhámos, csak más az álom tárgya: az egyik a foltot bitorolja szóval, a másik a foltot bitorolja csenddel, s a csend, ha büszkévé válik, ugyanolyan áru, mint a szó, csak nincs vevője. Ez a felismerés maga a deflatálás: hogy a kettő között nincs erkölcsi rangsor, csak funkcionális különbség, mint ahogy a fal érzékelője sem erkölcsösebb attól, hogy nem hazudik, hiszen nem azért nem hazudik, mert igazat mond, hanem mert nincs mit mondania, csupán regisztrál.
Mert az érzékelő, amely a szoba sarkában lapul, s amely híven jelenti a mozgást, a hőt, az ajtó nyílását, sohasem fogja megtudni, hogy abban a pillanatban, amikor a tudós flaneur a kézirat fölé hajolt, és nem mondott semmit, valójában történt-e valami vagy sem; a gép számára a hallgatás és az ima azonos jel, azonos grafikon, azonos senkinek nem szóló pötty egy éjszakai naplóban. Ez a készülék ezért nem tanú, hanem alvajáró tanú, amely ébren van, de nem lát, s ez pontosan az az állapot, amelyben az emberi nem a legtöbb idejét tölti: éber testtel, alvó tudattal, mindent rögzítve, semmit meg nem értve.
Nincs itt tehát kiút a foltból a szó felé, mert a szó hazugság lesz. Nincs kiút a foltból a hallgatás felé, mert a hallgatás gőggé fagy. Nincs kiút a foltból az érzékelő felé, mert az érzékelő csak halmozza a jelt, amely önmagában semmit nem jelent. Ez a három tagadás nem zsákutca, hanem térkép: azt mutatja meg, hogy a folt körül minden út befelé vezet, s hogy nincs olyan út, amely kifelé vinne, mert a folt maga a néző szeme, s a szemet nem lehet elhagyni azzal, hogy másfelé nézünk.
A mahájána azt tanítja, hogy a forma üresség, s az üresség forma, s ez a tétel itt nem díszes paradoxon, hanem szigorú diagnózis: a jegyzet azért maradt olvashatatlan, mert olvashatóvá tenni annyi volna, mint az ürességet formává hazudni, s a szélhámos éppen ezt tette, míg a tudós éppen ezt kerülte el, de egyik sem oldotta fel az ürességet, csak az egyik megsértette, a másik körüljárta. A jóga azt mondja, hogy a gondolat megállítása maga a cél, nem az, ami a megállás után következik, s ez az, amit a tudós flaneur tudott, midőn letette a kéziratot: nem azért tette le, mert megértette, hanem mert megértette, hogy a további nézés már csak a saját arcát sokszorozná a folt tükrében.
Ezért nincs itt megoldás, csak elhallgatás, s az elhallgatás nem békesség, hanem feszültség, amely nem oldódik fel, mert nem oldódhat fel anélkül, hogy hazugsággá ne váljon. A kézirat visszakerült a polcra, a folt ugyanolyan folt maradt, az érzékelő tovább mérte a mozgást, a szélhámos tovább árulta a vallomásokat, a tudós tovább hallgatott, s mindez úgy, hogy semmi nem történt, és éppen ez történt: hogy a világ folytatta önmagát, változatlanul, mert a változatlanság az egyetlen dolog, amit az alvajáró tudat el tud viselni.
A folt nem oldódott meg. A kéz nem tért vissza. Az olvasó megmaradt vaknak, s ez a vakság most már nem hiány, hanem állapot, amelyben otthonosan él, mint a hal a vízben, amely nem tudja, hogy vízben van, mert sohasem volt máshol.