Béla Hamvas — 3. Fejezet: Egy kézirat utolsó, elmosódott margójegyzete — 1. Novella-állomás

A tudós flaneur, aki addig a pillanatig azt hitte, hogy a kézirat utolsó, elmosódott margójegyzete az a kulcs, amely a szöveg egészét megnyitja, most, hogy a nagyítót közelebb hajtotta a papírhoz, azt kellett látnia, hogy amit betűnek vélt, nem betű, hanem csak a tinta szétfolyása, amelyet az idő, a nedvesség és az emberi kéz remegése együtt hozott létre, s amely nem jelent semmit, mert nincs mögötte szándék, csak anyag, amely szétázott. Ez az, ami a legnehezebb: hogy a titok ott legyen, ahol nincs titok.

Mert a szélhámos, aki cselekvő volt, amíg a tudós szemlélődött, már régen eladta a megfejtést. Három gyűjtőnek, négy tanítványnak, s egy tudományos folyóiratnak is elküldte azt az olvasatot, amelyet ő maga költött a folt fölé, s amelyben az állt, hogy a mester utolsó szava az elhallgatásra vonatkozott, holott a folt nem az elhallgatásról szólt, hanem semmiről sem szólt. A szélhámos nem hazudott: ő csak betöltötte azt az űrt, amelyet a tudós tisztelettel üresen hagyott volna. Aki cselekszik, mindig gyorsabb, mint aki lát.

Ez az, amit a modern ház láthatatlan érzékelője is tud, amely a szobát éjjel-nappal figyeli, s amely minden mozdulatot rögzít, anélkül, hogy egyetlen mozdulatot is megértene: a felvétel nem tudás, csak nyom, s a nyom nem jelentés, csak jel, amelyet valakinek utólag kell értelemmel felruháznia. A szenzor ugyanazt teszi, amit a folt: megőrzi azt, ami történt, de nem őrzi meg azt, ami volt. Ezt nevezi a kabala cimcumnak, az összehúzódás helyét, ahol a fény visszavonul, hogy hely legyen a világ számára, s ahol éppen ezért nem lehet a fényt magát megtalálni. Ezt nevezi a tao ürességnek, amelyben a kerék küllői forognak, de amelyben maga a küllő nem forog. Ugyanaz az egyetlen művelet minden hagyományban: a jel megmarad, a jelentés eltávozik.

Nincs megfejtés. Nincs utolsó szó. Nincs mester, aki elrejtette volna azt, amit a tanítvány most megtalálni vél.

A tudós flaneur ekkor tette le a nagyítót, s ez a mozdulat volt az egyetlen, amelyben igazság volt, mert nem tett úgy, mintha látott volna valamit, ahol nem volt mit látni, holott tudta, hogy a szélhámos verzióját fogják olvasni, terjeszteni, idézni, mert az embereknek szükségük van arra, hogy a folt beszéljen, s inkább higgyenek egy kitalált mondatnak, mint a csendnek, amely mögött nincsen semmi. A khasszid mester azt mondta volna erre, hogy az igazi tanítás nem a szóban van, hanem abban a résben, amelyet a szó nyitva hagy, s hogy aki a rést be akarja tömni, elveszíti a tanítást éppen azáltal, hogy megmenti. A mahájána szerint a végső tanítás néma, s aki szavakba önti, meghamisítja, nem azért, mert rosszul fordítja, hanem mert a fordítás maga a hamisítás ténye.

Ez a tikkasztó csend a fölfedezés küszöbén: hogy nincs mit fölfedezni, s ez maga a fölfedezés.

A kézirat tehát lezárult, nem azért, mert az utolsó lapot megfejtették, hanem azért, mert kiderült, hogy nincs mit megfejteni, s hogy a lezárás nem a titok megnyílása, hanem a nyitottság végleges bezárulása. A tudós hazament, s a szélhámos elszámolt bevételeivel, s a szoba sarkában a kis fekete szem tovább figyelt, tovább rögzített, tovább semmit sem tudott arról, amit rögzített. Az ember azt hiszi, hogy a nyom emlékezet. A nyom csak hiány, amelyet emlékezetnek nevezünk.

Nem a folt csal meg, hanem a tudat, amely a foltot jelentéssé teszi, s ezzel önmagát veszíti el abban a pillanatban, amelyben azt hiszi, hogy talált.