Béla Hamvas — 4. Fejezet: Egy elfeledett velencei térkép a padláson — 1. Novella-állomás

Van a padláson egy térkép, amelyet senki sem rajzolt oda szándékkal, amelyet senki sem őrzött kegyelettel, s amely mégis megmaradt, mert az elfeledettség maga is egyfajta őrzés, talán a legmegbízhatóbb, mert nem szereti azt, amit őriz, csak elteszi, ahogyan az idő teszi el azt, amit a tudat már nem bír elviselni. Ez a térkép Velencét ábrázolja, de nem azt a Velencét, amelyet a bédekker ismer, hanem egy olyat, amelynek csatornái nem a tengerbe, hanem befelé, valahová a nézőbe vezetnek, s aki ezt a térképet kezébe veszi, annak választania kell, hogy térképnek nézi-e, azaz eszköznek, amellyel valahová eljuthat, vagy tükörnek, amelyben megmutatkozik, hogy honnan indult, s hogy voltaképp soha nem hagyta el a helyét. A térkép nem hazugság. De nem is igazság. A térkép állapot.

Az első alak, aki fölébe hajol, a tudós flaneur, akinek egész élete abból áll, hogy bolyong, hogy néz, hogy soha nem siet, mert tudja, hogy a sietség a legkorruptabb formája annak, amit az ember tudásnak nevez, s aki a padláson, a por és a fény furcsa, arany elegyében meglátva a térképet, nem azt kérdezi, hogy mit ér, hanem azt, hogy mit jelent, s ez a különbség az, amely elválasztja azt, aki ébren van, attól, aki csak jár, mozog, cselekszik, de alszik. Mert a flaneur nem azért néz, hogy szerezzen, hanem azért, hogy legyen, aki lát, s ez az állapot, amelyet a hagyomány kontemplációnak nevezett, s amelyet ma sétának, majd unaloménak, majd terápiás gyakorlatnak minősítenek, valójában maga az alapállás, amelyben a világ nem tárgy, hanem jelenlét. A flaneur nem birtokolja a térképet. A flaneur a térkép.

A második alak, aki ugyanazon a padláson, ugyanabban a fényben áll, a cselekvő szélhámos, akinek egész élete abból áll, hogy mindenben, amit lát, azonnal fölmeri a hasznot, s aki a térképet nem jelentésként, hanem alkalomként fogadja, mert tudja, hogy egy elfeledett térkép, amelyről senki sem tudja bizonyítani, hogy hiteles-e, tökéletes eszköz arra, hogy hitelesnek nyilváníttassék, s hogy azután eladassék annak, aki hinni akar, mert hinni mindig könnyebb, mint tudni, s a szélhámos pontosan ezt a könnyebbséget árulja. A szélhámos nem hazudik a térképről. A szélhámos a térkép hazugságát szolgáltatja ki azoknak, akik maguk is hazugságra vágynak, s ebben az értelemben ő nem megrontója a valóságnak, hanem tükre annak a tudatnak, amely már réges-rég eldöntötte, hogy inkább csal, mint ébred.

S itt kell megállni egy pillanatra, mert amit ma szerver-teremnek neveznek, ahol a gépek ezredmásodperc alatt kötnek és bontanak ügyleteket, amelyeket emberi szem követni sem tud, nem új találmány, hanem régi szerkezet új burokban: a cselekvő szélhámos örököse, aki nem is akar már hazudni, mert nincs kinek, csak sebességet ad el, azt az illúziót, hogy a gyorsaság maga a bölcsesség, holott a gyorsaság csak az alvajárás legfejlettebb formája, amelyben a kéz mozog, a döntés megszületik, de nincs, aki döntsön, mert a döntéshozó helyét már régen egy algoritmus foglalta el, amely nem ismeri a padlást, nem ismeri a port, nem ismeri azt a fényt, amelyben egy térkép jelentéssé válhat.

Mert amit a jóga tapasznak nevez, a tao a cselekvés nélküli cselekvés tagadásának, a kabala a klipa, a héj állapotának, ugyanazt az egyetlen tünetet írja le: azt a tudatot, amely elveszítette a különbséget a jelenlét és a felhasználás között, s amely ezért mindenben, amit lát, csak alkalmat lát, sohasem jelentést.

Az első lépés az, hogy az ember észreveszi: van két szem, amellyel egyazon térképre néz. A második, hogy tudja, melyik szem az övé. A harmadik, hogy fölfedezi: a padláson nem a térkép várt rá, hanem az, hogy végre eldöntse, ki ő ebben a történetben.

A térkép nem mutat utat. A térkép azt mutatja meg, ki keresi rajta az utat. S mert vannak, akik csak nézik, és vannak, akik felhasználják, azt hihetnők, e kettő között áthidalhatatlan a távolság.

Ámde amit az imént különbségnek neveztünk, hogy tudniillik van, aki lát, és van, aki csak felhasznál, s hogy e kettő között áthidalhatatlan szakadék tátong, mint az ébrenlét és az álom között, maga is a korrupt tudat egyik legkifinomultabb csele, mert azt sugallja, hogy elég az egyik oldalon állni ahhoz, hogy az ember megmeneküljön, holott sem a flaneur nem menekült meg azzal, hogy nézett, sem a szélhámos nem veszett el jobban azzal, hogy számított, mert mindkettő ugyanazon a padláson állt, ugyanabban a fényben, ugyanazon térkép fölé hajolva, s ez az egyetlen tény mind

Nincs, aki csak lásson. Nincs, aki csak használjon. Nincs harmadik, aki mindkettőn kívül állna, s ítéletet mondana.

Mert amit a jóga a tapasz utolsó, legveszedelmesebb rétegének mond, azt a rétegét, amely már nem vágyra, nem haszonra, hanem magára a szemlélődésre tapad, s a szemlélődőt azzal ejti rabul, hogy ő a szemlélődés, ugyanazt írja le, amit a tao azzal fejez ki, hogy a bölcs, aki tudja magáról, hogy bölcs, elveszítette a bölcsességet, s amit a kabala úgy mond, hogy a fény, amely a klipába zárva megmarad, onnan már nem szabadítható ki azáltal, hogy az edény ragyogónak látja önmagát. A padlás pora nem választja külön azt, aki nézi, attól, aki eladja. A por egyformán ül mindkettő vállán.

A tudós flaneur tehát lehajol, s ekkor veszi észre, hogy keze remeg, s hogy ez a remegés nem a fölfedezés izgalma, hanem ugyanaz a mohóság, amely a szélhámos kezében is ott lapul, mikor az a térkép sarkát megpiszkálja, hogy lássa, valódi-e a papír rostja, mert mindketten ugyanazt akarják, csak más névvel illetik: az egyik jelentésnek mondja azt, amit a másik haszonnak, holott mindkettő azt keresi, ami az övé lehet, s ez az, amiről sem a jelentés, sem a haszon szava nem árulkodik, mert mindkettő elrejti, hogy a keresés maga a bűn, nem a talált tárgy.

S ekkor kell visszatérni a terembe, ahol nincsen por, ahol a fény nem arany, hanem hideg és kék, s ahol a gépek nem hajolnak semmi fölé, mert nincsen testük, amely hajolni tudna, csak számítanak, ezredmásodperc alatt döntenek és bontanak, s ez a szerkezet, amelyet szerver-teremnek neveznek, nem azért ijesztő, mert gyorsabb, mint az ember, hanem azért, mert benne a flaneur és a szélhámos különbsége végképp eltörlődött: nincs többé, aki nézzen, s nincs többé, aki csaljon, mert a nézés és a csalás egyetlen műveletté olvadt össze, amelyet leggyorsabban az végez, akinek nincsen tudata, amely megzavarhatná.

Első lépés volt észrevenni, hogy két szem néz egy térképre. Második lépés volt tudni, melyik szem az enyém. A harmadik lépés nem az, hogy eldöntsem, ki vagyok e történetben, mert ez a döntés maga a csapda, amely azt hiteti el, hogy a történetben lennem kell valakinek, holott a padlás, a térkép, a fény s a szerver-terem hideg zümmögése egyaránt azt mondja, hogy a keresés az, ami történik, nem a kereső.

A térkép nem mutat utat, mondtuk az imént. De azt sem mutatja meg, ki keresi rajta az utat, mert a kereső maga is csak egy vonal a térképen, amelyet senki sem rajzolt oda szándékkal.

Nincs flaneur. Nincs szélhámos. Nincs, aki a padláson állna.