Béla Hamvas — 2. Fejezet: Egy régi kávéházi tükör repedése — 2. Novella-állomás

A tükör, amely a régi kávéház falán függött, egy napon megrepedt, s ez a repedés, amely alulról fölfelé, mint egy megfagyott villám szaladt végig az üvegen, nem a kávéházat választotta ketté, hanem azt, aki belenézett. Mert aki e tükörbe pillantott, két arcot látott onnantól, egyet a repedés innenső, egyet a túlsó felén, s a kettő között egy hajszálvékony sötét sávot, amelyről senki sem tudta megmondani, hogy repedés-e még, vagy már szakadék. Ez az, ami a kávéházi tükör igazi rendeltetése: nem azt mutatja meg, ami van, hanem azt, ami az emberben kettévált, amikor még azt hitte, hogy egy.

A tudós flaneur, aki délutánonként ehhez az asztalhoz ült, nem azért nézte a repedést, mert esztétikai élvezetet talált benne, hanem mert fölismerte, hogy a tükör pontosan azt a határvonalat rajzolja ki, amelyet minden hagyomány másként nevez, de amely mindig ugyanaz a metafizikai vonal. A jóga tapasznak, a tao a tíz ökör közötti üres képnek, a kabala a cimcum utáni hasadéknak, a khasszid bölcs a szikrák szétszóródásának mondja azt, amit ez az ember egyetlen szóval így fogalmazott meg magának: a repedés az, ahol az alvó tudat elfelejtette, hogy egy volt, mielőtt kettő lett. Nem volt filozófus, csak annyit tett, hogy nézett, és a nézésben volt az, amit mások tanulmánynak, ő pedig egyetlen hosszan tartó ébrenléti kísérletnek nevezett volna, ha egyáltalán szükségesnek érezte volna, hogy bármit is elnevezzen.

A kávéházban ezekben az években már alig ült valaki. Az emberek nem azért maradtak távol, mert nem szerették a kávét vagy a füstöt, hanem mert megtanultak úgy dolgozni, hogy nem kellett kilépniük a szobájukból, s ez a tanult képesség, amely a testet egyetlen négy fal közé zárta, miközben az elmét szétszórta ezer láthatatlan hálózatba, ugyanazt a szerkezetet ismételte meg, mint a tükör repedése: a testet és az elmét is kettévágta, egyiket idehagyta egy idegen főváros bérelt szobájában, a másikat elküldte oda, ahonnan sohasem tér vissza egészen. Ez nem új betegség. Ez ugyanaz a régi alvajárás, csak új szerszámmal, mert az embernek soha nem volt szüksége gépre ahhoz, hogy magától távol legyen, csak most a gép megkönnyíti, amit azelőtt fáradsággal ért el.

A tudós flaneur tehát tudta: nincs itt megoldandó rejtély. Nincs olyan repedés, amelyet meg kellene ragasztani. Nincs olyan tükör, amelyet ki kellene cserélni. Csak az van, hogy valaki fölismeri: ő az, aki mindkét fél arcban benne van, s ezért egyik sem lehet igazán az övé.

Ekkor lépett be a kávéházba az, akit a hely régi pincére csak úgy emlegetett: az úr, aki tükröket árul. Ez az ember nem tükröket árult, hanem azt a hitet, hogy a repedés kijavítható, hogy pénzért, ügyességért, egy jól megválasztott szóért helyre lehet állítani az eredeti, repedetlen felületet, amelyben az arc ismét egy. A cselekvő szélhámos ismeri a korrupt tudat egyetlen igazi gyengéjét: azt a mohóságot, amely nem az ébrenlétre szomjazik, hanem a kényelmes hazugságra, amely szerint a hasadás átmeneti hiba, s nem állandó állapot, amelyben az ember, ha alszik, mindig él.

„Ezt a tükröt – mondta az úr, s ujját végigfuttatta az üvegen, mintha simogatná – meg lehet javítani. Nem kell kettő maradjon, ami egy volt.” S ebben a mondatban benne volt minden, amit a korrupt tudat magáról hisz: hogy a hasadás baleset, nem szükségszerűség, hogy van olyan mester, olyan mesterség, olyan fizetség, amely visszaadja azt, ami – mert sohasem volt osztatlan – nem is veszhetett el.

A tudós flaneur nem szólt. Nézte a repedést, nézte az urat, nézte a saját két arcát, amely a hasadék két oldalán idegenül bámult vissza rá, s tudta, hogy a kérdés, amely most fölmerül, nem az, vajon meg lehet-e javítani a tükröt. A kérdés az, hogy ki az, aki azt hiszi, hogy meg kell javítani.

Nincs itt tükör, amit be kellene fedezni. Nincs itt repedés, amit el kellene tüntetni. Nincs, aki a repedés két oldalán állna, mert csak egy van, aki alszik, és álmában kettőnek látja magát.

És mégis, ahogy az álom tovább mélyül, a kávéház csendjében újra megjelenik az a régi tükör, s vele együtt a repedés is, mintha csak most kezdődne minden elölről.

A tudós flaneur akkor megszólalt, s amit mondott, nem cáfolat volt, hanem annak egyszerű kimondása, hogy a szó, amelyet az úr használt – megjavítani –, már önmagában elárulja, kinek a nyelvén beszél. Mert aki azt mondja, hogy egy repedést meg lehet javítani, az azt állítja, hogy létezett egy állapot, amikor a felület egész volt, s ez az állítás, jóllehet vigasztalónak hangzik, valójában az alvajárás legmélyebb rétegéből szól, abból a rétegből, amely nem is emlékszik már arra, hogy sohasem volt osztatlan, csak azt hiszi, mert szüksége van rá, hogy higgye. A javítás fogalma nem a tükör betegsége. A javítás fogalma a szemlélő betegsége.

Ugyanez történik azzal, aki bérelt szobájában, egy idegen főváros negyedik emeletén, képernyőjén keresztül dolgozik olyan testületnek, amely másik kontinensen alszik, míg ő ébren van, s ébren van olyankor, amikor az a város, amelyben lakik, alszik körülötte: mert ez az ember is azt hiszi, hogy a szoba négy fala és a képernyő fénye között ugyanolyan javítható repedés húzódik, mint a tükörén, s hogy elég egy jobb kapcsolat, egy pontosabb naptár, egy közösségi felület, amely összeköti a testet azzal a hellyel, ahonnan a fizetség érkezik, s a hasadás, amelyben itt a test, amott a figyelem, végre begyógyul. Nem gyógyul be. Mert nem seb ez, amelyet be lehetne kötni, hanem szerkezet, amelyben az ember azért él két helyen egyszerre, mert elfelejtette, hogy egy helyen sem él egészen.

Amit a jóga úgy mond, hogy a tapasz megszakítás, amit a tao a tíz ökör közötti üres kép hiányaként rajzol meg, amit a kabala a cimcum utáni hasadéknak, amit a khasszid bölcs a szikrák szétszóródásának nevez, mind ugyanazt az egyetlen tényt közli, tanítási keret nélkül, egyenrangú hangon: hogy nincs hely, ahová vissza lehetne térni, mert az, ahonnan az ember elszakadtnak érzi magát, sohasem volt olyan hely, amelyben osztatlanul jelen lehetett volna. A visszatérés vágya maga a szomjúság, amelyet az indiai hagyomány trisnának nevez, s amely nem azért gyötör, mert hiányzik valami, hanem mert a hiány élménye maga az ébren-nem-lét legfőbb bizonyítéka.

Az úr, aki tükröket árul, erre nem felelt semmit, mert nem is hallotta, amit a flaneur gondolt, csak azt látta, hogy a vendég nem tiltakozik, s ezt beleegyezésnek vélte. Ez a cselekvő szélhámos igazi mestersége: nem hazudik, csak megvárja, amíg a másik hallgatása kitölti azt az űrt, amelyet ő ajánlatnak nevez. Ismerte a korrupt tudat egyetlen szabályát, azt, hogy a hasadék fölött senki sem szeret sokáig időzni, s hogy előbb-utóbb minden szemlélő megfizet azért, hogy ne kelljen tovább néznie önmagát kettéosztva.

Nincs mester, aki visszaadhatná az egységet, mert nincs egység, amelyet el lehetett volna veszíteni. Nincs ár, amelyért a repedés bezárulna, mert az ár, amelyet kérnek, mindig ugyanaz: az ébrenlét elhalasztása. Nincs olyan üveges, olyan optikus, olyan mérnök, olyan alkalmazás, amely egy tükörből vagy egy képernyőből eltüntetheti azt a vonalat, amelyet nem az anyag, hanem a szemlélő húzott bele, amikor még azt hitte, kettő lehet egy nélkül.

A flaneur ekkor fizetett, fölállt, s az urat, aki még mindig az üveget simogatta, mintha az engedelmeskedne a keze alatt, egyetlen pillantással nézte végig, olyan pillantással, amelyben nem volt sem megvetés, sem részvét, csak annak a ténynek a tudomásulvétele, hogy ez az ember is ugyanabban a hasadékban áll, csak ő a másik oldalán árul valamit, amit ő maga sem birtokol. Mert a szélhámos nem azért csal, mert tudja, hogy hazudik, hanem mert ő maga is alszik, s álmában azt hiszi, hogy amit kínál, létezik.

A tükör ettől kezdve ugyanúgy függött a falon, a repedés ugyanúgy szaladt végig rajta, s a kávéház ugyanúgy üres maradt, mint azelőtt volt. Nem történt semmi, ami megváltoztatta volna a felületet. Csak annyi történt, hogy valaki egy pillanatra fölébredt annyira, hogy lássa: nincs, amit meg kellene javítani, mert nincs, aki két darabban volna – csak az van, aki alszik, s álmában eladja magának a javítást.

Amit nem lehet megjavítani, azt nem is kell.