Béla Hamvas — 2. Fejezet: Egy régi kávéházi tükör repedése — 1. Novella-állomás

Van egy tükör, amely egy idegen főváros egyik régi kávéházának falán függ, s amelynek felületét egyetlen repedés szeli át, olyan finoman, hogy első pillantásra alig több karcolásnál, holott aki elidőzik előtte, hamar megérti, hogy ez a vonal nem a felület sebe, hanem a felület igazsága, mert minden tükör, amely elég régóta hordozza a ráirányuló tekinteteket, egyszer kénytelen bevallani, hogy két képet nem tud egyetlen síkban tartani tovább. Az egyik kép azé, aki belenéz, hogy megbizonyosodjék arról, hogy van; a másik azé, aki belenéz, hogy megbizonyosodjék arról, hogy lehet, ami még nincs. Ez a kettő, amíg a tükör ép, egyetlen felületen alszik egymás mellett, s csak a repedés az, amely fölébreszti őket, mert attól a pillanattól kezdve a kép már nem egy, hanem kettő, s e kettő között húzódik az a vékony vonal, amelyet az ember, ha korrupt a tudata, sérülésnek nevez, holott az valójában határ.

Ebben a fővárosban, amely nem szülőföld, hanem szállás, ahol az ember lakást bérel, de otthont nem, ott ül minden reggel valaki a kávéház sarkában, gépe előtt, s munkát végez olyan cégnek, amelynek épülete egy másik kontinensen áll, olyan főnöknek, akit sohasem lát, olyan kollégáknak, akiknek arca csak képernyőn villan föl, s eltűnik, mihelyt a képernyő elalszik. Ez az ember azt hiszi, hogy jelen van, holott jelenléte annyi, mint a tükörképé: fut egy vonal mentén oda-vissza, anélkül hogy valaha is megérkezne, mert nincs hova, hiszen a hely, ahonnan a munka árad, nem hely, hanem hálózat, s a hálózatnak nincs asztala, ahol le lehetne ülni, csak felülete van, amelyen a tekintet visszaverődik önmagára. Az ilyen embert nem a magány gyötri, mint azt a korrupt tudat hinni szereti, hanem a szomjúság, amelyet a szanszkrit nyelv trisnának nevez, s amely nem hiányt jelent, hanem azt az állapotot, amelyben a tudat önmagát issza, s minél többet iszik, annál szomjasabb lesz.

Ez az ember, aki a kávéház sarkában ül, két alakban szokott megjelenni, s e két alak, bár egyazon testet lakja, sohasem néz egyszerre a tükörbe. Az egyik a tudós flaneur, aki lassan mozog, aki mindent szemlél, aki a repedést is csak azért nézi, hogy megfejtse, mint egy írást, amelynek nyelvét elfelejtette a világ, s aki abban a hitben él, hogy a szemlélődés maga már cselekvés, holott a szemlélődés, ha nem követi tett, nem más, mint az alvajárás legkifinomultabb formája, az az álom, amelyben az alvó azt álmodja, hogy éber, s ez az álom minden álmok között a legmélyebb, mert saját ébrenlétét bizonygatja. A másik alak a cselekvő szélhámos, aki nem szemlél, hanem használ, aki a repedést nem írásnak nézi, hanem résnek, amelyen át lehet nyúlni, aki tudja, hogy minden felület, amely két képet mutat, alkalmat kínál arra, hogy az egyik kép a másik rovására győzzön, s aki éppen ezért nem az igazságot keresi a tükörben, hanem azt a pillanatot, amikor a néző elhiszi, hogy amit lát, egyetlen és teljes.

A tudós flaneur azt mondja: nézzük meg jól a repedést, és tűnődjünk el rajta. A cselekvő szélhámos azt mondja: a repedés nem arra való, hogy megnézzük, hanem arra, hogy bemenjünk rajta. Kettejük között áll a kérdés, amelyet sem a jóga, sem a tao, sem a kabala nem kerülhet meg: mert amit a jóga tapasznak nevez, a kúszó tudatlanságnak, amely mindenhez odaköti magát, amit lát, azt a tao ürességnek hívja, amely mindenből kivonja magát, amit lát, s amit a kabala cimcumnak, az önmagát összehúzó fénynek mond, ugyanaz az egyetlen kérdés három nyelven: vajon a repedés az, ami eltör valamit, vagy az, ami fölfed valamit, amit az ép felület eltakart.

Ennek a kávéháznak a vendégei nem tudják, hogy minden reggel, amikor leülnek a gépük elé, s munkájukat elküldik egy másik kontinensre, ugyanabba a résbe lépnek bele, amelybe a tudós flaneur néz, és amelyen a cselekvő szélhámos átnyúl. Nincs, aki ezt észrevenné. Nincs, aki megkülönböztetné a szemlélődést a cselekvéstől.

Volt egyszer egy régi kávéházi tükör, amelynek repedése éppen ezt a különbségtelenséget őrizte meg legpontosabban.

Nincs, aki megkülönböztetné a szemlélődést a cselekvéstől, mert mindkettő ugyanabból a szomjúságból táplálkozik, s aki azt hiszi, hogy a kettő között választhat, már eleve rosszul tette fel a kérdést, hiszen a választás maga is csak egy harmadik kép a tükörben, olyan kép, amelyet senki sem hívott elő, s amely azért látszik szabadságnak, mert a repedés két oldalán egyformán otthontalan.

A tudós flaneur, aki minden reggel ugyanabba a sarokba ül, s aki azt hiszi, hogy a repedést azért nézi olyan hosszan, mert meg akarja fejteni, valójában semmit sem fejt meg, mert amit ő tudásnak nevez, az nem egyéb, mint a halogatás legkifinomultabb szertartása, az az áhítat, amellyel az alvajáró saját lépteit figyeli, s minél tovább figyeli, annál biztosabb abban, hogy éber, holott az ébrenlét sohasem önmagára irányuló figyelem, hanem az, ami a figyelem tárgyát és alanyát egyszerre fölszámolja. Ez az ember azt hiszi, hogy a szemlélődés menedék, holott a szemlélődés, ha nem vezet tetthez, nem egyéb, mint egy másik szoba a börtönben, amelynek falára szintén tükröt akasztottak. Nincs megváltás a nézésben. Csak hosszabb fogság.

A cselekvő szélhámos pedig, aki nem szemlél, hanem nyúl, aki tudja, hogy a résen át el lehet érni azt, amit a néző hisz, hogy egyszer és mindenkorra az övé, ez az ember azt gondolja, hogy ő az, aki győz, holott minden győzelem, amelyet a repedésen keresztül ér el, csak azt bizonyítja, hogy ő is a felület foglya, hiszen aki a tükörből lop, sohasem a tükör mögé lép, hanem mélyebbre hatol az üvegbe. Aki másra kart nyújt a résen át, nem biztos, hogy meg is ragadja, amit akar, de önmaga biztosan a rés által vész el, mert a rés nem kapu, hanem torok, s aki torokba nyúl, azt a torok el is nyeli.

Amit a jóga tapasznak nevez, amely mindenhez odaköti a tudatot, amit lát, ugyanaz, amit a tao ürességnek hív, amely mindenből kivonja magát, amit lát, s ugyanaz, amit a kabala cimcumnak mond, az önmagát összehúzó fénynek, s ugyanaz végül, amit a khasszid mester hallgatásnak nevez, amikor a tanítvány kérdésére nem felel, mert tudja, hogy minden felelet újabb felületet feszít ki: mind egyazon mozdulat négy neve, az a mozdulat, amellyel a tudat vagy odatapad ahhoz, amit lát, vagy elhúzódik attól, amit lát, de sohasem az, ami látja, amíg nézi.

Ez a kávéház, ez a bérelt szállás, ahonnan a munka egy másik kontinensre árad, s ahonnan a válasz sohasem érkezik el ugyanabban a pillanatban, amelyben elküldték, olyan gépezet, amely szerkezetében semmiben sem különbözik a repedt tükörtől: mindkettő két képet tart egyetlen felületen, az egyiket, amely azt mondja, itt vagyok, s a másikat, amely azt mondja, elérhető vagyok, s e kettő között ugyanaz a késés fut végig, amelyet az algoritmus milliszekundumnak mér, a tükör pedig évszázadnak. Az az ember, aki azt hiszi, hogy a képernyőn megjelenő arc jelenlét, ugyanazt a tévedést követi el, mint aki azt hiszi, a tükörkép a nézőt nézi vissza.

Nincs megoldás, amely a repedést kitölti. Nincs technika, amely a két képet visszakényszeríti egyetlen síkba. Nincs mester, tanítás, gyakorlat, amely a szomjúságot úgy oltja el, hogy a tudat többé ne igya önmagát. Csak annyi látható be, hogy a tudós flaneur és a cselekvő szélhámos nem két ember, hanem egyetlen alvajáró két mozdulata, s hogy a kávéház minden reggeli vendége, aki gépe elé ül, s munkáját egy testetlen hálózatnak küldi, ugyanezt a két mozdulatot ismétli, hol az egyiket, hol a másikat, anélkül hogy tudná, melyiket teszi éppen.

A repedés nem gyógyul be, s ez az egyetlen tisztesség, amit a tükör az emberrel szemben tanúsít.