Béla Hamvas — 1. Fejezet: Egy óramű, ami visszafelé ketyeg a könyvtárszobában — 2. Novella-állomás

Van egy szoba a házban, amelyről azt tartják, hogy könyvtár, holott valójában az az egyetlen hely, ahol az idő nyíltan bevallja, hogy hazudott — mert az óramű, amely a polcok között áll, nem előre, hanem visszafelé ketyeg, s ez a felfordult járás nem hiba, nem szerkezeti tévedés, hanem annak a tudatnak a pontos mása, amely azt hiszi, hogy amit visszafelé él át, azt még egyszer megkaphatja, holott az idő nem azért fordul vissza, hogy visszaadjon, hanem azért, hogy megmutassa: nincs, amit visszaadhatna. Ez az első tézis, s mint minden tézis, amely a korrupt tudat nyelvén szólal meg, azonnal hazugsággá válik, amint kimondatik.

Mert aki azt hiszi, hogy a visszafelé forgó mutató a múltat őrzi, az összetéveszti az emlékezetet a feltámadással, s ez a tévedés nem enyhébb, mint azé, aki a tükörben a saját arcát idegen embernek nézi, és üdvözli, mintha barátja térne haza. A könyvtárszoba ura, akit tudós flaneurnek nevezhetnénk, mert úgy jár a polcok közt, mintha utcán sétálna, s úgy olvas, mintha csak nézelődne, ezt az órát nap mint nap megnézi, és minden alkalommal ugyanazt az elégedett szomorúságot érzi, amelyet a bölcs érez, amikor bebizonyosodik, hogy amit gyanított, az igaz: hogy a szerkezet, akárcsak az elme, csak azt tudja csinálni, amire szerkesztették, és nem azt, amire vágyik.

De van egy másik alak is ebben a szobában, aki nem néző, hanem kezelő, akit cselekvő szélhámosnak nevezhetünk, mert ő az, aki az órát nem szemléli, hanem használja, s aki tudja, hogy egy visszafelé járó szerkezet nem kevesebbet ér, mint egy előre járó, ha van, aki elhiteti a vevővel, hogy a múlt megvásárolható. Ő az, aki a könyvtárban nem olvas, hanem kínál, aki minden belépőnek egy másik órát mutat, mint amelyet az előzőnek mutatott, s aki abban a hitben él, hogy az idő nem mérték, hanem áru, s hogy aki az árut jól csomagolja, annak nem kell számot adnia arról, hogy a doboz üres.

Amit a jóga a tapasz nevén szenvedésnek mond, amit a kabala a kelipának, a héjnak nevez, amely a fényt burkolja és eltorzítja, az itt, ebben a szobában, két emberben ölt testet: az egyikben, aki a hamis időt szemléli és megbékél vele, s a másikban, aki a hamis időt eladja és meggazdagszik belőle. Mind a kettő ugyanannak a szomjúságnak a szolgája, csak az egyik szomjazva ül, a másik szomjazva árul, s a szomjúság maga nem különbözik, akár a szemlélő, akár az adásvevő nyelvén szólal meg.

És itt van a modern kor, amely nem hoz új bűnt, csak új eszközt a régi bűn számára: mert az az algoritmus, amely emberi arcokat sorol egymás után egy kijelzőn, s amely mindegyikről azt állítja, hogy ez az, akire vártál, ugyanazt a szerkezetet működteti, mint a visszafelé járó óra, csak nem a múltat hazudja jelenvalónak, hanem a jövőt hazudja már megtörténtnek. Az algoritmikus profil és a visszafelé forgó mutató testvérek, mert mind a kettő azt ígéri, hogy a hiányt idő nélkül, munka nélkül, ébredés nélkül be lehet tölteni, s mind a kettő ugyanazon szomjúságot szolgálja ki, amely nem azt akarja, hogy oltsák, hanem azt, hogy tovább szomjazhasson kényelmesen.

Az első lépés az volna, hogy a tudós flaneur felismerje: nem az óra hazug, hanem ő az, aki hazug időt vár tőle. A második, hogy a cselekvő szélhámos felismerje: nem az áru hamis, hanem ő az, aki hamisságból él. A harmadik lépés pedig az volna, hogy mind a ketten megértsék: a könyvtárszoba nem azért könyvtár, mert könyvek vannak benne, hanem azért, mert egyetlen könyv sincs benne, amelyet még nem hazudtak meg.

Nincs visszafelé járó idő. Nincs előre kínált jövő. Nincs, aki ezek közül bármelyiket megvásárolhatná anélkül, hogy önmagát ne adná el cserébe.

A szoba csendes marad, a mutató forog, s a két alak — az egyik ülve, a másik kínálva — nem veszi észre, hogy amit néznek és amit árulnak, azonos: az idő, amely nem azért jár rosszul, mert elromlott, hanem azért, mert soha nem is arra szolgált, hogy megmutassa, hány óra van, hanem arra, hogy megmutassa, ki az, aki még mindig azt hiszi, hogy tudja.

Az óra nem téved. Aki nézi, az téved helyette.

Csakhogy ez a tévedés nem marad büntetlenül: aki egyszer észreveszi, hogy tévedett, attól kezdve új tévedésbe esik, s ezt az újabb tévedést deflatálásnak nevezzük. A deflatálás nem az, amikor a hazugság leleplezve összeomlik, hanem az, amikor kiderül, hogy a leleplezés maga is a hazugság egy újabb köntöse, mert a tudós flaneur, aki azt hitte, hogy azzal, hogy fölismerte az óra visszafelé forgását, valamiféle szabadságot nyert, csak azt cserélte ki, amit korábban tudatlanul szenvedett, egy tudatosan szenvedett formára, s ez a csere nem kevesebb szolgaság, csak kényelmesebb hazugság, mert a tudás, amely önmagát ünnepli, ugyanolyan mélyen alszik, mint a tudatlanság, csak álmában azt mondja: ébren vagyok.

Mert a flaneur, amikor másnap ismét belép a könyvtárszobába, és látja, hogy a mutató ugyanúgy hátrafelé fordul, mint tegnap, és tegnapelőtt, és minden nap, amióta az órát ismeri, akkor nem az igazságot ismeri föl újra, hanem a saját fölismerésének emlékét idézi vissza, s ez az idézés, ez a folytonos hivatkozás önmagára, ugyanaz a szerkezet, mint az órám, amely nem előre halad, hanem visszafordul ugyanahhoz a ponthoz, ahonnan indult, s ezzel a fölismerés, amely szabadságnak látszott, maga is óraművé válik, amely a tudós elméjében ketyeg, s minden reggel ugyanazt az elégedettséget adja vissza, amelyet előző nap elvett.

A szélhámos sem jut messzebbre, mert ő, aki a hamis időt eladta, egy napon fölébred, s rájön, hogy nincs többé vevő, akinek eladhatná, mert az utolsó vevő, akit becsapott, ő maga volt: az az ember, aki azt hitte, hogy a csalás, ha elég sokáig tart, valamiféle valósággá szilárdul, s aki nem vette észre, hogy minden egyes alkalommal, amikor a dobozt üresen adta tovább, egy kicsit ő maga is kiürült, úgyhogy amikor végül a saját arcába néz, azt kell látnia, hogy nincs többé, aki mögötte állna, csak a csomagolás van, csak a mosoly, amellyel az árut kínálta, s ez a mosoly most már nem levehető, mert nincs alatta más arc.

Amit a khaszid tanítás a klipesznek nevez, a héjnak, amely a szikra körül megkeményedik, ugyanez a kettős mozdulat: az egyik ember a szemlélődésben keményedik meg, a másik az adásvételben, s mind a kettő azt hiszi, hogy a héj védelmet ad, holott a héj nem véd, csak elzár, s az elzárt szikra ugyanúgy éhezik a fényre, akár a bölcs, akár a csaló testében lakik.

És itt van megint a kijelző, amely éjszaka is világít az ágy szélén, amelyen arcok vonulnak el egymás után, mindegyik ígéret, mindegyik végleges, mindegyik elfelejtve, mielőtt a következő megjelenne, mert az az ujj, amely balra vagy jobbra lendül, ugyanazt a mozdulatot ismétli, amit a mutató végez, amikor visszafelé fordul: nem halad, csak imitálja a haladást, s minden egyes lendítés azt az ígéretet erősíti, hogy a következő arc lesz az, amelyik betölti azt, amit az előző nem tudott, holott az ujj tudja, csak nem vallja be, hogy amit keres, nem arcban lakik, s hogy a keresés maga az, ami megakadályozza, hogy bármit is találjon.

Nincs, aki a könyvtárszobában győzedelmeskedne. Nincs, aki a mutatót jó irányba fordíthatná. Nincs, aki a kijelzőn talált arcban megnyugodhatna, mert az arc, akár a múlt, akár a jövő képében jelenik meg, ugyanazt az ürességet hordozza, amelyet keres.

A flaneur ül, a szélhámos kínál, az ujj lendül: három mozdulat, egyetlen szomjúság.

Az óra ezután is visszafelé jár. Ez nem vigasz, hanem tény.