Csaba Sulyok — Chapter 2: The hairline fracture in an antique cafe mirror — Novella Movement 1

A tükör a Café Fontaine hátsó falán lógott már akkor is, amikor még senki nem hívta így a helyet, amikor a pincérek bajusza még valódi volt, és a kávé illata nem versenyzett a laptopok ventilátorainak halk zúgásával. Kolozsi Bence minden áldott reggel ugyanoda ült, a tükörrel szemközti asztalhoz, mert onnan látta a saját arcát is, meg a bejáratot is, és mert a fal ezen a pontján volt egy repedés az üvegben — vékony, hajszálvékony, alig több egy hosszú, tétova ceruzavonásnál —, amely valahol a bal váll magasságában kezdődött, és lefelé kanyarodott, mintha egy régi könny útja fagyott volna bele az ezüstözésbe.

Bécsben lakott már két éve, egy budapesti cég alkalmazottjaként, anélkül hogy valaha is belépett volna annak irodájába. A munkája a képernyőn zajlott, a kollégái nevek voltak egy chat-ablakban, az élete pedig valahol a kettő között, egy olyan senki földjén, amit sem a bécsiek, sem az otthon maradottak nem ismertek fel sajátjukként. Reggelente a kávéház volt az egyetlen hely, ahol testben is jelen lehetett valahol, nem csak egy szerver naplófájljában, egy időbélyeg formájában.

A tükör repedése lett az a pont, ahová a tekintete mindig visszatért, amikor a képernyő fénye elfárasztotta a szemét. Volt benne valami megnyugtató abszurditás: egy tárgy, amely száz éve hordozza a saját sérülését, mégis továbbra is dolgát végzi, visszaadja a fényt, az arcokat, a mozgást, csak épp egy apró, engesztelhetetlen vonallal megtörve mindent, ami áthalad rajta. Bence szerette azt hinni, hogy ez a repedés valamiképp az ő állapotát is leképezi — a testét, amely Bécsben ébred, és az agyát, amely egy budapesti szerver időzónájában dolgozik, és valahol a kettő között, a hajszálvékony törésvonalban létezik az, amit ő saját magának nevezett volna.

Aznap reggel egy férfi ült le mellé, akit korábban sosem látott a kávéházban, pedig úgy tűnt, mintha mindenkit ismerne odabent — a pincérnőt keresztnevén szólította, a tulajdonossal viccelődött valamin, amit Bence nem értett, mert félig magyarul, félig valami dallamos, kelet felől érkezett nyelvjárásban hangzott el. A férfi leült, nem kérdezett engedélyt, csak biccentett, mintha régi ismerősök lennének, és a tekintetét azonnal a tükörre szegezte.

— Látja azt a repedést? — kérdezte, mintha folytatna egy beszélgetést, amit valójában sosem kezdtek el.

Bence bólintott, mert mit is mondhatott volna mást.

— Az emberek ide ülnek évek óta, és nem veszik észre — folytatta a férfi, és az arcán olyan mosoly ült, amely félúton volt az őszinteség és a manipuláció között, mintha maga sem tudná biztosan, melyik oldalára esik majd a mondat végén. — Pedig az a repedés az egyetlen valódi dolog ebben a teremben. Minden más csak tükröződés.

Bence nem válaszolt azonnal. A laptopja képernyőjén egy Slack-üzenet villant fel, egy kolléga kérdése egy jelentésről, amit valahol Budapesten, egy irodában, amit sosem látott, valaki délután háromkor várt tőle. Az üzenet ott lebegett a repedt tükör tükörképe fölött, két valóság egymásra vetülve, egyik sem egészen valódi, mindkettő mégis követelte a figyelmét.

— Maga sokat van itt — mondta a férfi, most már nem kérdésként, hanem megállapításként, és ebben volt valami zavarba ejtő pontosság, mintha napok óta figyelte volna Bencét anélkül, hogy az észrevette volna.

— Dolgozom — felelte Bence, és maga is hallotta, milyen szegényesen hangzik ez a szó, amikor ki kell mondani.

— Dolgozik — ismételte a férfi, és a mosolya kiszélesedett, de a szeme közben a tükörre siklott, arra a hajszálvékony vonalra, amely most, a reggeli fényben, szinte világítani látszott. — Az ember azt hiszi, hogy a repedés gyengíti a tükröt. Pedig néha épp az tartja össze.

"""
Bence nem tudta eldönteni, hogy filozófiát hall-e, vagy valami egészen mást — egy nyitányt egy játszmához, amelynek szabályait még nem ismerte, de amelybe, érezte, hamarosan bevonják, akár akarja, akár nem.
"""

"""
Mintha ez a bizonytalanság maga is a játszma része lett volna: a férfi nem mondta meg a nevét, és Bence, furcsa módon, nem is kérdezte. Volt ebben valami megkönnyebbítő is — hogy nem kellett bemutatkozni, nem kellett elmagyarázni, ki ő, mit csinál, miért ül minden reggel ugyanannál az asztalnál egy laptop mögött, amely egy másik ország idejét mutatja. A férfi ezt mind tudni látszott már, vagy nem is érdekelte, ami majdnem ugyanaz volt.
"""

— Tudja, mit csinálok én? — kérdezte a férfi, és a kávéscsészéjét megforgatta az asztalon, bár még hozzá sem ért.

— Nem — felelte Bence.

— Régiségekkel foglalkozom. Tükrökkel, órákkal, olyan dolgokkal, amiket az emberek megőriznek, mert azt hiszik, hogy a múltat is megőrzik velük. — A férfi a tükörre pillantott, aztán vissza Bencére, és a mosolya megint az a köztes állapot volt, se nem hazugság, se nem igazság. — Ez a tükör, például. Tudja, mennyit érne, ha levennék a falról?

Bence nem tudta, és nem is akarta tudni, de a férfi hangjában volt valami, ami arra kényszerítette, hogy figyeljen, ahogy az ember figyel egy közeledő vihart, még akkor is, ha tudja, hogy nem tud ellene semmit tenni.

— A tulajdonos sosem adná el — mondta Bence, mert ez volt az egyetlen dolog, amit biztosan tudott.

— Mindenki elad mindent, ha elég pontosan megkérdezik — felelte a férfi, és ebben a mondatban volt annyi cinizmus, hogy Bence hirtelen megértette: nem a tükörről beszélnek, hanem valami másról, ami mögötte lapul, talán maga alatt is.

A Slack-üzenet ismét felvillant a képernyőn, most már türelmetlenebbül, egy piros pötty jelezte, hogy valaki várja a választ. Bence az ujjait a billentyűzeten tartotta, de nem gépelt. A tükörre nézett a férfi válla fölött, a repedésre, amely úgy futott végig az üvegen, mint egy régi, begyógyult seb, amely soha nem volt hajlandó teljesen eltűnni.

— Miért mondja el ezt nekem? — kérdezte végül, és maga is meglepődött a saját hangján, amely fáradtabbnak tűnt, mint amilyennek érezte magát.

A férfi vállat vont, mintha a kérdés súlytalan lenne. — Mert maga idejön minden reggel, és néz. Csak néz. Nem eszik, alig iszik, csak ül és néz valamit, amiről azt hiszi, senki más nem veszi észre. — Előrehajolt, és a hangja halkabb lett, majdnem bizalmas. — Én is ilyen vagyok. Csak én nem a tükörbe nézek. Én azt nézem, amit mások a tükörben nem látnak.

Bence ekkor jött rá, hogy fél — nem a férfitól, hanem attól, amit a mondatai kirajzoltak: egy világot, amelyben minden repedés árucikk, minden törés lehetőség, és ahol az ő magányos reggeli szertartása, ez a kávéház, ez a tükör, ez a hajszálvékony vonal, amit sajátjának hitt, valójában sosem volt az övé. Csak kölcsönvette, ahogy mindent kölcsönvett Bécsben — a lakást, a napfényt, az utcákat, amelyeken sétált anélkül, hogy bárkihez is tartoztak volna.

— Nekem dolgoznom kell — mondta végül, és ez most nem szegényesen hangzott, hanem mint egy ajtó, amit becsuk.

A férfi bólintott, mintha erre számított volna, és felállt, lassan, minden sietség nélkül. — Persze. A munka. — Az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha egy idegen nyelvből fordítaná, amelyet sosem tanult meg rendesen. Aztán a tükörre nézett még egyszer, a repedésre, és halkan hozzátette: — Vigyázzon rá. Az emberek elfelejtik, hogy ami törött, az még mindig tartja a formáját.

Azzal elment, ugyanolyan könnyedén, ahogy jött, biccentett a pincérnőnek, aki visszamosolygott rá, mintha ez a jelenet naponta megismétlődne, mintha a férfi a kávéház bútorzatának ugyanolyan állandó eleme lenne, mint maga a tükör.

Bence egyedül maradt az asztalnál, a képernyő fénye halványan verődött vissza a repedt üvegről, és két arc nézett vissza rá: a sajátja, és mögötte, elmosódva, a Slack-ablak betűi, mint egy másik élet árnyéka. Begépelte a választ a kollégájának — igen, a jelentés kész lesz háromra —, és közben azon kapta magát, hogy a tükörre néz, arra a vékony vonalra, amely most, hogy tudta, hogy valaki más is szemmel tartja, már nem tűnt annyira sajátjának.

Talán ez volt az egyetlen dolog, amit a férfi valóban elvett tőle aznap reggel — nem a tükröt, nem is a repedést, hanem azt a csendes bizonyosságot, hogy létezik a világon egy pont, ami kizárólag az övé. Megitta a kávéját, becsukta a laptopot, és amikor kilépett az utcára, a fény úgy törte meg az arcát a kirakatüvegen, mintha ott is lenne egy hajszálvékony vonal, amit eddig sosem vett észre.