Csaba Sulyok — Chapter 1: A clockwork mechanism ticking backwards in the archive — Novella Movement 2

Az archívum harmadik szintjén, ahol a nedvesség már évtizedek óta ugyanazon a ponton állt meg a falakon, Vermes Andor talált rá az órára. Nem kereste; a keresés fogalma amúgy is idegen volt tőle abban az értelemben, ahogyan mások használták — ő inkább sodródott a polcok között, mint aki tudja, hogy a véletlen is rendszer, csak még nem fejtették meg a szabályait.

Az óra egy vasketrecbe zárt dobozban lapult, a "K. rendezetlen hagyatéka" feliratú dobozban, amelyet már legalább négy kutató félretett, mert nem illett semmilyen tematikus egységbe. Vermes kinyitotta a fedelét, és az első pillanatban azt hitte, elromlott szerkezetet lát: a mutatók remegtek, majd elindultak — visszafelé.

Nem lassan. Nem akadozva, ahogy egy rossz rugó tenné. Határozottan, szinte gépies fegyelemmel forogtak vissza, mintha az idő maga döntött volna úgy, hogy ezen a délutánon más irányba tart.

Vermes leült a padlóra, mert a térde hirtelen nem bírta el a felfedezés súlyát. Harminckét éve dolgozott levéltárakban, és azt hitte, mindent látott már, ami az emberi katalogizálás abszurditásából fakadhat — rosszul befűzött okmányokat, dátumozási hibákat, egész századokat, amelyeket egyetlen elírás miatt átcsúsztattak egy másik polcra. De egy szerkezetet, amely tudatosan, mértani pontossággal araszol visszafelé, még nem.

Épp ekkor lépett be Halas Tibor.

Halas nem tartozott a levéltár állandó törzsgárdájához; inkább afféle vendég volt, aki mindig talált magának feladatot, amikor pénzre volt szüksége — digitalizálás, rendszerezés, alkalmi kutatói megbízások, amelyeket senki más nem akart elvállalni azon az áron, amit ő elfogadott. Volt benne valami állati éberség, ahogy azonnal megérezte, ha valami értékeset talált valaki más.

— Mi ez? — kérdezte, és már guggolt is le Vermes mellé.

— Egy óra — mondta Vermes, mert pontosabb választ pillanatnyilag nem tudott adni.

— Az látszik. De miért nézel rá úgy, mintha kísértetet látnál?

Vermes megmutatta neki a mutatókat. Halas először nevetett, aztán elhallgatott, mert a nevetés a torkán akadt, amikor rájött, hogy a szerkezet valóban visszafelé jár, és hogy ez a tény minden korábbi tapasztalatával ellentétben áll.

— Ez pénzt ér — mondta végül, mintegy önmagának.

— Ez egy rejtély — javította ki Vermes.

— A rejtélyek is pénzt érnek, ha valaki tudja, hogyan kell eladni őket.

Ezen a ponton kezdődött az, amit később egyikük sem nevezett barátságnak, de aminek megvolt a maga logikája: Vermes tudása és Halas gyakorlatiassága összeért, mint két fogaskerék, amelyek különböző sebességgel forognak, mégis ugyanazt a szerkezetet hajtják.

A K. hagyaték iratai — amelyeket Vermes ezután éjszakákon át böngészett — egy bizonyos Kalmár nevű gyűjtőre utaltak, aki a század elején azt állította, hogy megtalálta a módját, hogyan lehet "visszafordítani a rögzített pillanatokat". A kortársak persze sarlatánnak tartották, és az iratok többsége csak gúnyos levelezés volt tudós társaitól, akik kinevették az elméletét.

De az óra ott volt, és ketyegett — visszafelé.

Miközben Vermes a régi kéziratokban keresett magyarázatot, Halas egészen más irányba indult: felvette a kapcsolatot egy műkincskereskedővel, akinek volt egy ismerőse egy magángyűjteményben, aki hallott már hasonló szerkezetekről. Közben — mert Halas soha nem hagyott parlagon egyetlen lehetőséget sem — bejelentkezett egy társkereső alkalmazásba is, ahol az algoritmus, amely állítólag a "kompatibilitást" számolta ki, éppen aznap ajánlott neki egy nőt, aki a profilban azt írta magáról: "szeretem a régi dolgokat, amik még működnek."

Halas ezen elgondolkodott. Talán ez volt az első pillanat, amikor összekapcsolódott benne a két dolog — az óra és az algoritmus —, két mechanizmus, amelyek mindketten azt állították magukról, hogy előre látják, vagy visszafelé rendezik azt, ami emberi léptékkel kaotikusnak tűnik. Az egyik a szívek illesztését ígérte, a másik az idő menetét forgatta vissza. Mindkettő hazugság volt, gondolta — vagy talán mindkettő igaz, csak más nyelven beszélt.

Vermes eközben a levelezésben egy mondatra bukkant, amelyet Kalmár írt egy barátjának: "Az idő nem folyó, amelyben úszunk, hanem szerkezet, amelyet fel lehet húzni — és ha felhúzod rosszul, visszafelé indul el, hogy megkeresse azt a pillanatot, ahol elromlott."

Ezt a mondatot olvasta fel Halasnak aznap este, a levéltár lezárása után, a lépcsőházban, ahol még mindig érezni lehetett a nedvesség szagát.

Halas nem szólt semmit egy darabig. Aztán csak ennyit mondott:

— Akkor derítsük ki, hol romlott el.

Vermes bólintott, bár nem tudta, Halas a szerkezetről beszél-e, vagy valami másról — talán saját magáról, vagy arról a nőről, akinek a profilját aznap háromszor is megnézte anélkül, hogy üzenetet küldött volna neki.

Az óra tovább ketyegett a dobozban, visszafelé, mintha türelmesen várná, hogy valaki rájöjjön: nem hiba volt, hanem üzenet.

Én azonban nem jöttem rá semmire — csak vártam, ahogy az óra is várt, és a hetek, amelyek ezután következtek, nem hoztak megoldást, csak egyre finomabb rétegeit annak a ténynek, hogy némely rejtélyeknek nincs megoldásuk — csak olyan pontjuk van, ahol az ember megfárad a keresésben, és ezt tévesen lezárásnak nevezi.

Vermes talált még néhány levelet Kalmár hagyatékában, de ezek inkább elhomályosították, mintsem tisztázták volna a képet. Kiderült, hogy Kalmár élete utolsó éveiben teljesen visszavonult a nyilvánosságtól, hogy egy vidéki házban élt, ahol állítólag több tucat hasonló szerkezetet épített, mindegyiket visszafelé forgatva, mintha egy egész múzeumot rendezett volna be a bánat számára. A szomszédok emlékiratai — amelyeket Vermes egy másik archívumban bukkant fel, szinte véletlenül, mert a rendszer szerint semmi közük nem volt egymáshoz — arról számoltak be, hogy Kalmár esténként az udvaron ült, és azt hajtogatta: "Vissza kell találnom hozzá, mielőtt elromlott."

Senki sem tudta, ki volt az a "ő". A feleség, aki fiatalon meghalt egy tűzvészben? Egy gyermek, akit soha nem említett az iratokban? Vagy talán csak egy pillanat, amelyet Kalmár képtelen volt máshogy visszakapni, mint a mechanika nyelvén, mert az emberi nyelv csődöt mondott ott, ahol a veszteség túl nagy volt ahhoz, hogy szavakba lehessen önteni.

Halas eközben a maga módján haladt előre. A műkincskereskedő ismerőse végül azt mondta, hogy hallott már ilyen "visszafelé járó" szerkezetekről, de mindegyik hamisítványnak bizonyult egy alaposabb vizsgálat után — trükkös fogaskerekek, amelyek csak azt az illúziót keltették, hogy az idő megfordult, miközben valójában csak egy másik, rejtett mechanizmus hajtotta őket előre, egy másik ütemben. Ez a hír csalódást keltett Halasban, bár nem annyira, amennyire várta volna magától.

Mert közben történt valami más is.

A nő, akinek a profilját háromszor nézte meg anélkül, hogy üzent volna, végül maga küldött neki egy sort — rövidet, félig ironikusat: "Az algoritmus szerint mi ketten hetvenkét százalékban kompatibilisek vagyunk. Ez elég ok arra, hogy meginnál velem egy kávét, vagy inkább bizalmatlanná tesz?"

Halas nevetett, amikor elolvasta, és aznap este, amikor Vermesnek beszámolt a hamisítványokról, egy mondat közben megemlítette ezt is, szinte mellékesen, mintha nem akarná, hogy a kettő összefüggjön. De Vermes — aki egész életében abból élt, hogy összefüggéseket keresett ott, ahol mások csak véletlent láttak — azonnal meglátta a párhuzamot.

— Te is egy mechanizmusra bíztad magad — mondta —, amely azt állítja, hogy tudja, mi illik egymáshoz. Pontosan úgy, ahogy Kalmár bízott abban, hogy az órája vissza tudja találni azt a pillanatot, amit elveszített.

— Az más — mondta Halas, de nem hangzott meggyőzőnek.

— Talán nem annyira más. Csak az egyik előre keres, a másik hátra.

Halas nem válaszolt erre semmit, csak nézte az órát, amely még mindig ott ketyegett az asztalon, ahová Vermes kirakta, mert az irodájában biztonságosabbnak érezte, mint a nedves archívumban. A mutatók még mindig araszoltak visszafelé, lassan, mértani fegyelemmel, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami körülötte az emberek életében történt.

Végül Vermes zárta le az ügyet — nem megoldással, mert az nem létezett, hanem egy döntéssel, amit sokáig halogatott. Visszavitte az órát a K. hagyaték dobozába, lezárta a vasketrecet, és a dobozt visszatette a polcra, ugyanoda, ahol találta. Nem azért, mert feladta a kíváncsiságát, hanem mert rájött valamire, amit korábban nem engedett meg magának: hogy némely szerkezeteket azért építenek, hogy soha ne fejtsék meg őket, mert a megfejtés szétrombolná azt, amit védelmezni próbálnak.

Halas ezalatt elment a kávéra. Nem tudni, mi lett belőle — az ilyen történetek ritkán kapnak folytatást azok számára, akik kívülről nézik őket —, de amikor legközelebb találkoztak, Vermes megkérdezte, hogyan sikerült, és Halas csak ennyit mondott:

— A hetvenkét százalék talán elég volt ahhoz, hogy ne kelljen visszafelé keresnem semmit.

Vermes bólintott, és arra gondolt, hogy talán ez volt a válasz Kalmár mondatára is — hogy az idő nem azért fordul vissza, hogy megjavítsa, ami elromlott, hanem hogy megmutassa: van, amit nem lehet, és nem is kell megjavítani, csak el kell fogadni, hogy egyszer elromlott, és ez a törés lett a szerkezet része.

Az archívum harmadik szintjén, a nedvesség ugyanazon a ponton állt meg a falon, mint évtizedekkel korábban. A doboz ott állt a polcon, lezárva, és odabent az óra tovább ketyegett — visszafelé, türelmesen, mintha tudná, hogy egyszer majd újra kinyitja valaki, aki éppolyan sodródva talál rá, ahogyan Vermes tette.