Csaba Sulyok — Chapter 2: The hairline fracture in an antique cafe mirror — Novella Movement 2

A tükör a Café Camélia hátsó falán lógott, ott, ahol a pincérek szoktak elsuhanni a konyhaajtó és a pult között, s ahol a fény mindig egy fél árnyalattal sárgább volt, mint a terem többi részén. Bruno – mert így hívták a tulajdonost, bár senki sem tudta biztosan, hogy ez keresztnév-e vagy vezetéknév, vagy egyáltalán valódi név – sosem engedte kicserélni. Pedig a tükör közepén, alig észrevehetően, egy hajszálvékony repedés futott végig, olyan finoman, mintha valaki egy tűvel karcolta volna bele még a századfordulón, amikor a kávéház megnyílt.

Márton először akkor vette észre, amikor már hetek óta ugyanoda ült le minden reggel, a sarokasztalhoz, ahonnan rálátott a tükörre és az utcára egyszerre. Budapestről költözött ide, ebbe az idegen fővárosba, egy céghez, amely soha nem kérte, hogy fizikailag megjelenjen bárhol – csak annyit kért, hogy legyen elérhető, mindig, bármikor, a képernyő túloldalán. Az irodája a szállodai szoba íróasztala volt az első hónapban, aztán egy albérlet dolgozószobája, végül – amikor rájött, hogy a falak kezdenek ránehezedni – ez a kávéház, ahol legalább hallotta mások hangját, még ha nem is értette pontosan a nyelvet, amin beszéltek.

A repedés a tükörben nem zavarta a képet, csak megtörte egy kicsit. Ha Márton pontosan szemből nézett bele, semmit sem vett észre. De ha oldalról, félig lehajtott fejjel, munka közben felpillantott a laptopjáról, akkor a repedés úgy vágta ketté a saját arcát, mintha két külön ember nézne vissza rá – az egyik fele mozdulatlan, elgondolkodó, a másik fele valamivel élénkebb, mintha egy törtszázadmásodperccel előbb mozdulna, mint kellene.

Ekkor kezdett el gondolkodni azon, hogy talán nem is a tükör hibás, hanem az, ahogyan ő magát nézi benne.

A férfi, aki minden délután három óra körül betért, és mindig ugyanazt a helyet foglalta el a pulttal szemben, elsőre nem tűnt fel neki különösebben. Kávét rendelt, néha valami erősebbet is hozzá, és a szeme folyamatosan járt – nem idegesen, inkább úgy, mint aki leltárt készít, csendben, anélkül hogy bárki észrevenné. Csak a harmadik vagy negyedik alkalommal, amikor Márton felnézett a képernyőjéről, és a férfi visszamosolygott rá a tükörből – pontosan a repedés vonalán át, úgy, hogy az arca két félre szakadt a fénytörésben –, akkor érzett valami furcsa nyugtalanságot.

„Maga is észrevette” – mondta a férfi később, amikor odahúzta a székét Márton asztalához, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. „A repedést. Legtöbben soha nem néznek elég sokáig ahhoz, hogy meglássák.”

Márton nem válaszolt azonnal. Hetek óta nem beszélt senkivel hosszabban, mint amennyi idő alatt egy kávét meg lehet rendelni. A kollégái time zone-okon át léteztek, hangok voltak egy fülhallgatóban, nevek egy chat ablakban, arcok, amelyek csak négyszögletes ablakokban jelentek meg, mielőtt kikapcsolták a kamerát. Ez az idegen, aki most leült mellé, testből és hangból állt, és ez önmagában is szokatlan élmény volt.

„Ki maga?” – kérdezte végül.

A férfi csak megvonta a vállát, mintha a kérdés maga lenne felesleges. „Azt hiszem, mindketten ugyanazért vagyunk itt. Maga a tükröt nézi, mert kényelmesebb, mint az utcát. Én pedig azért nézem az embereket a tükörben, mert onnan sosem veszik észre, hogy figyelik őket.”

Ebben a pillanatban Márton rájött, hogy talán nem is a repedés az érdekes a tükörben, hanem az, hogy mindenki, aki csak egy kicsit is tovább nézett bele a kelleténél, valamit elárult magáról – egy gesztust, egy tekintetet, amit másképp sosem mutatott volna meg. A saját arca is elárulta őt: azt a bizonytalan, kettészelt tükörképet, amely két külön embert mutatott, az egyiket, aki dolgozott, és a másikat, aki már régóta csak lézengett, várva valamire, amit maga sem tudott megnevezni.

"""
A férfi elmosolyodott, mintha pontosan tudná, mi zajlik Márton fejében. „Bruno sosem javíttatja meg” – mondta halkan, a tükörre bökve. „Azt mondja, a repedés az egyetlen dolog ebben a teremben, ami őszinte.”
"""

"""
Ezt a mosolyt viselte magán akkor is, amikor elárulta a nevét. A férfit Dimitrinek hívták, vagy legalábbis ezt a nevet mondta, amikor Márton másodszor is megkérdezte, immár azzal a fáradt kitartással, amivel az ember egy hibás jelszót próbál újra és újra beírni, remélve, hogy a hetedik alkalommal talán működni fog. Dimitri nem volt sem barátságos, sem barátságtalan – inkább olyan volt, mint egy ajtó, amelyen mindig résnyire nyitva volt a zár, és sosem lehetett tudni, hogy be lehet-e lépni rajta, vagy csak annyi látszik, hogy be lehetne.
"""

A következő hetekben Márton megszokta, hogy három óra körül Dimitri leül mellé, néha szó nélkül, néha azzal kezdve, hogy megjegyzést tett valakire a teremben – egy nőre, aki mindig ugyanazt az újságot olvasta, vagy egy öregemberre, aki sosem fizetett készpénzzel, csak aprópénzzel, mintha az évek alatt felgyűlt fémdarabok valamiféle vezekléssé váltak volna a számára. Dimitri mindent észrevett, de semmit sem ítélt meg hangosan; inkább csak felmutatta a világot Mártonnak, mint egy különös múzeumi tárlatvezető, aki maga sem biztos benne, hogy a kiállított tárgyak valódiak-e.

Márton munkája eközben tovább folyt a képernyőn, a chat-ablakok tovább villantak, a kollégái hangja tovább recsegett a fülhallgatóban, más időzónákból, más életekből. Egy nap az egyik vezetője megkérdezte tőle videohívásban, hogy „minden rendben van-e odaát”, és Márton akkor jött rá, hogy már nem is emlékszik, mikor beszélt utoljára valakivel úgy, hogy az illető lássa az arcát teljes egészében, repedés nélkül.

Egyik délután, amikor az eső az utcát verte, és a Café Camélia ablakain túl minden elmosódott, mint egy rosszul kalibrált kamera képe, Dimitri hosszan nézte a tükröt, majd megszólalt: „Tudja, mit gondolok? Azt hiszem, maga azért ül ide minden nap, mert itt legalább biztos lehet benne, hogy valaki nézi. Még ha az a valaki csak a saját tükörképe is.”

Márton nem válaszolt azonnal. A mondat ott lebegett közöttük, mint a füst, amit Dimitri korábban fújt ki a cigarettájából, mielőtt Bruno rászólt volna, hogy odabent tilos. Aztán, halkan, mintha saját magának mondaná: „Talán igaza van. Otthon senki sem vár. Itt legalább úgy tűnik, mintha valaki számontartaná, hogy megjelentem.”

Dimitri bólintott, de a szemében volt valami, amit Márton csak most, ilyen közelről vett észre – egy fáradtság, ami nem az öregségből fakadt, hanem abból a fajta éberségből, amit az ember akkor fejleszt ki, amikor évekig másokat figyel, mert soha nem engedheti meg magának, hogy őt magát figyeljék.

„Én is idegen vagyok itt” – mondta Dimitri, első alkalommal minden gúny vagy távolságtartás nélkül. „Csak én már régebb óta annak lenni.”

Ez volt az utolsó alkalom, hogy hosszabban beszéltek. Másnap Dimitri nem jött be a kávéházba, sem azután, sem a rákövetkező héten. Bruno, amikor Márton rákérdezett, csak megvonta a vállát, azzal a fajta közönnyel, amellyel az emberek nagyvárosokban tudomásul veszik egymás eltűnését – mintha ez lenne az egyetlen természetes állapot, amit a városok felkínálnak azoknak, akik nem gyökereznek le sehol.

Márton attól kezdve máshogy nézett a tükörbe. Nem kereste már benne Dimitri arcát, csak a sajátját, azt a bizonytalan, kettészelt képet, amely két embert mutatott: az egyiket, aki dolgozott, jelentéseket írt, kapcsolt kamerát ki és be, és a másikat, aki napról napra egyre kevésbé emlékezett rá, milyen érzés volt otthon lenni valahol.

Egy reggel, amikor a fény pontosan úgy esett be az ablakon, mint az első napon, amikor észrevette a repedést, Márton felnézett a laptopjáról, és hosszan nézte önmagát a tükörben. A repedés még mindig ott volt, ugyanolyan finoman, mintha egy tűvel karcolták volna bele – de most, először, nem zavarta, hogy két arcot lát. Talán, gondolta, nem is baj, ha az ember kettészakad egy kicsit, amikor egy idegen városban próbál egyben maradni.

Bruno arra ment el mellette, törölgetve egy poharat, és megállt egy pillanatra. „Még mindig nézi” – mondta, nem kérdésként.

„Igen” – felelte Márton. „Azt hiszem, most már értem, miért nem javítja meg.”

Bruno bólintott, aztán továbbment a pult felé, otthagyva Mártont a tükörrel, a repedéssel, és azzal a csenddel, amely most először nem tűnt üresnek, csak békésnek – mintha a két arc a tükörben végre megegyezett volna valamiben, amit szavakba soha nem lehetett volna önteni.