Antal Szerb — 4. Fejezet: Egy elfeledett velencei térkép a padláson — 2. Novella-állomás

[track: A (lélektani-esszéista) | mode: melankolikus-utazó | archetypes: melankolikus esszéista + cinikus riporter | seriesPosition: 4. fejezet / 2. novella-állomás / 1. rész — felvetés]

A padlások, mint ismeretes, kétféle emberi hulladékot őriznek: azt, amit szégyellünk kidobni, és azt, amit nem merünk. Nagybátyám padlása az utóbbi fajtából bővelkedett, s ezen a délutánon, mikor Kovács Endre — a Napi Gazdaság egykori tudósítója, ma már inkább a saját cinizmusának főszerkesztője — fölkísért, hogy segítsen kiüríteni a helyiséget, mielőtt az örökösödési eljárás lezárul, egy ládában, melyet valaha talán befőttnek szántak, egy összehajtogatott, foltos papírlapra bukkantunk.

Velence térképe volt, a XVI. századból, vagy legalábbis annak egy múlt századi, halovány másolata; a Canal Grande kanyarulatai úgy kígyóztak rajta, mint egy régóta halott ember kézírása, amelyet még ismerünk, de már nem tudunk elolvasni.

— Ez most komoly? — kérdezte Endre, és a hangjában az a fajta gyanakvás bujkált, amit ő minden olyan tárgy iránt táplált, aminek nem volt azonnal megállapítható piaci ára. — Egy térkép. Egy térkép, ami már akkor is elavult volt, amikor megrajzolták.

Mondtam neki, hogy talán éppen ez benne a szép, mire ő fölnevetett, azzal a rövid, szakmai nevetéssel, amellyel az olyan emberek szoktak reagálni, akik a napjukat tíz képernyő előtt töltik, s esténként hazafelé menet furcsállják, hogy a világ még mindig háromdimenziós.

Mert Endre — ezt tudni kell róla, ha meg akarjuk érteni ezt a délutánt — akkoriban éppen egy cikksorozaton dolgozott a frankfurti kereskedési központokról, ahol algoritmusok kötöttek üzleteket egymással, emberi beavatkozás nélkül, ezredmásodpercek alatt; egy ilyen szerverteremben állt két héttel korábban, s onnan hozta azt a fura, szinte vallásos áhítatot, amellyel a gépek gyorsaságáról tudott beszélni, s amellyel — most már látom — minden lassú dologra reagált, mintha az valamiféle sértés volna a sebesség istene ellen.

— Tudod, mi van ott? — mondta, még mindig a térképet nézve, de már másra gondolva. — High-frequency trading szerverek. Olyan közel ülnek a tőzsdéhez, amennyire csak lehet, mert egyetlen méter kábel egy nanoszekundumot jelent, és egy nanoszekundum pénzt jelent. Az egész épület egyetlen célra épült: hogy a jelen minél gyorsabban jelen legyen.

Én pedig a térképet néztem, azt a rajzolt Velencét, ahol a Rialto híd még fából állt, ahol a térképész — vélhetőleg egy türelmes, rövidlátó szerzetes, vagy egy hasonlóan türelmes kartográfus-műhely alkalmazottja — hetekig görnyedt egyetlen kanálisrajz fölött, s eszébe sem jutott, hogy a pontosságot bárki egy nap alatt túlszárnyalhatja.

És itt kezdődött a dilemma, ami — megvallom — azóta sem hagyott nyugodni: vajon mi a különbség aközött, ahogyan ez a térkép rögzítette a világot, és aközött, ahogyan azok a szerverek rögzítik? Mindkettő egyfajta emlékezet. Az egyik lassú, tévedő, emberi kézzel remegő; a másik gyors, tévedhetetlen, s emberi kéz nélkül remeg (ha ugyan a remegés szó egyáltalán alkalmazható arra, amit egy processzor csinál, amikor éppen semmit sem csinál, csak vár).

— Szerinted melyik marad meg tovább? — kérdeztem Endrét, félig komolyan.

— Egyik sem — mondta, és ebben, azt hiszem, igaza volt. — A térképed már most sem Velence. A szerverem meg holnapra lecserélik egy gyorsabbra.

Ezt a fajta gondolatot Endrénél sosem lehetett folytatásra bírni; ő az ilyen mondatokat lezárt tényként kezelte, míg én bennük kezdtem el gondolkodni, ami — mint annyiszor — most is szétválasztott bennünket, ő lement teát főzni, én pedig ott maradtam a padláson, a térkép fölött, azon tűnődve, hogy talán mind a kettőnknek igaza van, s ez éppen a baj.

Mert ha a térkép hazudik is Velencéről — hiszen minden térkép hazudik valamit, már csak azáltal is, hogy háromdimenziós teret kényszerít két dimenzióba —, legalább egy emberi kéz hazugsága, egy olyan emberé, aki hitte, hogy amit csinál, kitart. A szerverterem viszont nem is akar kitartani; ő maga a múlandóság intézményesített formája, a gyorsaság oltára, ahol az igazság élettartama egy szempillantás, s a következő szempillantásban már egy másik igazság van érvényben.

Lehet, hogy ez a különbség egyszerűen csak korfüggő hiúság — az enyém a lassúságé, Endréé a sebességé —, és mindketten ugyanazt csináljuk: megpróbáljuk azt hinni, hogy a saját eszközünk közelebb áll az örökkévalósághoz. De hát ez csak találgatás.

Összehajtottam a térképet, visszatettem a ládába, s lementem én is teázni.

A társaság már javában csevegett, amikor beléptem, s én csak némán ültem le közéjük, mert az imént nézett vonalak és nevek még ott kavarogtak bennem, s hirtelen furcsa ürességet éreztem, mintha az egész délután, minden szó és mozdulat, csupán halvány másolata volna valami régebbi, igazibb valóságnak.

A konyhában, ahol nagybátyám még mindig ugyanazt a rozsdás teáskannát tartotta a tűzhelyen, amit gyerekkoromban is használt (s amelynek fütyülője, azt hiszem, már akkor is inkább csak köhögött, mint fütyült), Endre a mobilját nézte, azzal a különös, félig imádkozó tartással, amellyel az emberek manapság a képernyőt szokták böngészni, mintha onnan várnának föloldozást.

— A frankfurti index most éppen 0,3 százalékot esett — mondta, föl sem nézve. — Két perc alatt. Aztán vissza fog állni. Ilyen ma a világ.

Bólintottam, mert ilyenkor nem volt értelme vitatkozni; Endre azokban a percekben élt, amelyeket ő maga is csak becsülni tudott, hiszen mire kimondta a számot, az már régen egy másik szám volt. A teáskanna végre megszólalt, s ő letette a telefont, mintha ezzel valami engedményt tenne a lassúságnak.

Ittunk. A tea íze olyan volt, amilyen a nagybátyám padlásán tárolt minden más is: kissé állott, de még mindig felismerhető.

— Szóval mi lesz a térképpel? — kérdezte Endre, s a hangjában most már nem gyanakvás volt, hanem valami fáradtabb dolog, amit talán unalomnak lehetne nevezni, ha nem volna ez a szó túl kényelmes ahhoz, amit valójában érzett.

Mondtam neki, hogy talán elviszem, bekereteztetem, fölakasztom a folyosóra, ahol a nagybátyám egykor a családi fényképeket tartotta. Ez a terv — be kell vallanom — inkább hangzott tervnek, mint amennyire az volt; olyasfajta elhatározás, amilyet az ember azért fogalmaz meg, hogy legyen mit mondania, ha megkérdezik, mi lett a dologgal.

— És aztán? — kérdezte Endre. — Ott fog lógni, és nézni fogod, és semmi nem történik.

— Igen — mondtam. — Ez a terv.

Erre elnevette magát, most már nem azzal a rövid, szakmai nevetéssel, hanem valami őszintébbel, amit ritkán hallottam tőle, s amely — azt hiszem — nem is a térképnek szólt, hanem annak a fölismerésnek, hogy két olyan ember ül egy konyhában, akik közül az egyik nanoszekundumokban méri az időt, a másik pedig egy XVI. századi másolat fölakasztásának tervezgetésében találja meg a napi feladatát, és mindketten ugyanolyan komolyan gondolják, amit csinálnak.

Van egy elmélet — kitalált tekintélyre hivatkozom, mert nem emlékszem pontosan, kire —, mely szerint minden korszak azt a médiumot választja emlékezetének hordozójául, amely a legjobban hazudik a maga sebességéről: a térkép azt hazudja, hogy a táj örök, a szerver azt hazudja, hogy a pillanat mérhető. Ezt az elméletet egyszer olvastam valahol, talán egy lábjegyzetben, talán csak kitaláltam magamnak, ami épp azt bizonyítaná, amit az elmélet állít.

Endre ekkor fölállt, kiöblítette a csészéjét, és azt mondta, neki még be kell adnia a cikket éjfélig, valamiről, ami holnapra úgyis érdektelen lesz. Ebben, azt hiszem, ismét igaza volt.

A padlásra már nem mentünk vissza aznap. A térkép ott maradt a ládában, a befőttek helyén, ahol talán még évekig fog feküdni, mire valaki — én, vagy egy másik unokaöcs, egy másik hagyatéki eljárás során — újra ráakad, s ugyanazt a kérdést teszi föl, amit mi tettünk föl: mi ez, s miért őrizte meg valaki.

Nem hiszem, hogy a térkép bármit is megőrzött volna Velencéből, azon a rajzon kívül, amit egy régen halott ember keze húzott meg rajta. És nem hiszem, hogy Endre szerverei bármit is megőriznek majd abból a délutánból, amikor 0,3 százalékot esett, majd visszaemelkedett egy index, amit holnapra senki sem fog fölidézni.

Talán mind a kettő ugyanarra a sorsra van szánva: hogy egyszer valaki ránéz, és nem tudja már, mire volt jó.

Mindegy.