Antal Szerb — 4. Fejezet: Egy elfeledett velencei térkép a padláson — 1. Novella-állomás

[Szerzői jegyzet a fejezet elé: nyelv – magyar; sáv – A (lélektani-utazó); mód – melankolikus esszéizmus cinikus közjátékkal; aláásási keret – melankolikus deflació, elszórt komikus regiszterütközéssel; futáspozíció – sorozat 4. fejezet, 1. novella-állomás, felvetés.]

A Palazzo Contarini dal Zaffo padlását, mint általában a velencei paloták padlásait, két egymást kizáró törvény kormányozza egyszerre: az egyik szerint mindent meg kell őrizni, mert a múlt szent és eladhatatlan, a másik szerint mindent el kell takarítani, mert a jelen bérleti díjat fizet. Ez a padlás éppen ezért különös átmeneti állapotban élt: a gerendák között, ahol egykor a Contarini család irattára porosodott, most szürke szerverszekrények sorakoztak, halkan zümmögve, mint egy kaptár, amelyben nem méhek, hanem tizedmásodpercek dolgoznak.

A céget, amely a palota harmadik emeletét és a padlását bérelte, Adriatic Quant Servicesnek hívták, és állítólag olyan sebességgel kötött és bontott ügyleteket a világ tőzsdéin, hogy az emberi szem — sőt, mondták, az emberi idegrendszer — képtelen volt követni a folyamatot. A terminál, amelyen ez történt, egyetlen fekete dobozban lakott, a padlás legszárazabb sarkában, ahová egykor a család télikabátjait akasztották.

Ide jött fel aznap délután Marchetti professzor, a köztiszteletben álló, ám voltaképp senki által nem olvasott esszéista, akit a ház tulajdonosa — távoli unokaöcs, aki maga sosem lakott Velencében — kért meg, hogy nézze át a padláson maradt régi papírokat, mielőtt azokat, ahogy a levélben állt, „végleg felszámolják”. Marchetti ezt a szót különösen nem szerette: a felszámolás, gondolta, mindig valami olyasmit takar, amit nem lehet visszacsinálni, és ő már túl öreg volt ahhoz, hogy szeresse a visszacsinálhatatlan dolgokat.

Vele tartott — igaz, nem szívesen — egy fiatal riporter is, bizonyos Ilaria Bellini, aki a céget vizsgálta egy botrány ürügyén (állítólag a szerverek nemcsak kereskedtek, hanem néha, kevés emberi felügyelettel, olyan döntéseket is hoztak, amelyekre senki sem emlékezett kérni őket), és aki cinikusan azt mondta a lépcsőn felfelé menet, hogy őt a régi papírok pontosan annyira érdeklik, mint tavalyi hó, de a sztori kedvéért felmegy akárhová.

A padlás közepén, egy megfeketedett bőrládában, amelyet valaki gondosan, de régen zárt le, Marchetti egy térképet talált. Velence térképe volt, a XVI. századból, kézzel színezett, és a csatornák — bár ezt elsőre nehéz volt elhinni — pontosan ott kanyarogtak rajta, ahol ma is kanyarognak, csak a nevek voltak másak, meg persze a hajók, amelyek akkor még vitorlával jártak, nem GPS-szel.

— Ez gyönyörű — mondta Marchetti, és a hangja megremegett egy kicsit, ahogy az idős emberek hangja szokott, ha valami régi és szép dolgot tartanak a kezükben, ami túlélte őket, vagy legalábbis úgy tett, mintha túl akarná élni.

— Ez öreg papír — mondta Ilaria, és rögtön hozzátette, mintha mentegetőzne a saját szemtelensége miatt —, bocsánat, tudom, hogy magának ez szent, de nekem határidőm van, és a szerkesztőm nem térképekért fizet.

Marchetti nem sértődött meg; megszokta már, hogy a fiatalok — vagy legalábbis azok, akiket ő fiatalnak nevezett, ami gyakorlatilag mindenkit jelentett negyven év alatt — a múltat afféle díszletnek tekintik, amely mögött a valódi történet, vagyis a pénz, zajlik. És talán igazuk is volt, csak ő ezt nem szerette bevallani, még magának sem.

A térkép sarkában egy jelzés állt, amelyet Marchetti először feliratnak nézett, aztán rájött, hogy egy kartográfus aláírása: bizonyos Zuanne Salamon, akiről — mint azt egy régi, túlpontos című kötetben olvasta valaha, A Velencei Térképészet Kisebb Mesterei, 1937 — annyi maradt fenn, hogy élt, térképet rajzolt, és egy bizonyos év telén eltűnt egy hajóúton, amelyről soha nem tért vissza. A kötet szerzője ezt olyan tárgyilagos hangon közölte, mintha az eltűnés is csupán egy adat volna a sok között, és Marchetti most, a padláson állva, a fekete szerverdoboz zümmögése mellett, furcsa rokonságot érzett ez iránt az ismeretlen Salamon iránt, aki maga is eltűnt, mielőtt bárki megkérdezhette volna tőle, hova is tartott valójában.

— És ez most mit ér? — kérdezte Ilaria, aki már a telefonját nézte, mert a szerkesztője üzent.

— Attól függ — mondta Marchetti —, hogy mit kérdez tőle az ember. Ha azt, hogy mennyit ér pénzben, akkor talán semmit, talán sokat, ezt egy szakértő tudná megmondani. Ha azt kérdezi, hogy mit ér az idő ellenében, arra én sem tudok válaszolni.

A szerver a sarokban továbbra is zümmögött, kötött és bontott, milliomodmásodpercek alatt vagyonokat mozgatva ide-oda a világ másik felén, és Marchettinek az jutott eszébe, hogy ez a két tárgy — a térkép és a gép — tulajdonképpen ugyanazt csinálja, csak más sebességgel: mindkettő megpróbálja rögzíteni azt, ami elmúlik, mielőtt az egészen eltűnne.

— Lehet, hogy semmi köze az egészhez, de talán éppen ez volt benne a legvigasztalóbb: hogy semminek sem kellett köze legyen semmihez, s hogy ezt a mondatot kimondva, mintha egy ajtót csuktam volna be magam mögött, amelyen át sohasem léptem be igazán.

Mert így vagyunk mi, akik történeteket szeretnénk élni: előbb zárjuk le őket, semmint elkezdődtek volna, s ez a sietség olyan, mint egy rosszul megrendezett dráma, amelyben a szereplő tapsolni k

— …ze az egészhez — fejezte be végül Marchetti, de a mondat, ahogy kimondta, máris hamisnak tűnt a fülének, mert minden dolognak van köze mindenhez, csak az embernek nincs mindig ideje kideríteni, mihez pontosan.

Ilaria erre már nem is figyelt. A telefonja harmadszor rezdült meg a zsebében, és ő most már nem is tettette, hogy nem néz rá; elolvasta az üzenetet, elhúzta a száját, aztán — mint aki egy régóta várt, mégis kellemetlen hírt kapott — halkan felnevetett.

— A szerkesztőm szerint a sztori kicsit... hogy is mondjam... elavult — mondta. — Tegnap kijött egy hasonló cikk a Corriere della Serában, csak abban a botrány nagyobb volt, a szerver okosabb, és a fotó szebb. Az enyém most olyan, mint egy térkép egy másik térkép mellett: ki érdekli a második, ha megvan az első?

Marchetti nem szólt semmit, csak nézte, ahogy a fiatal nő zsebre teszi a telefont, mintha egy egész délutánt tenne el vele, amit nem fog visszakapni. Ő maga a térképet nézte tovább, azt a bizonyos Zuanne Salamon-félét, és arra gondolt, hogy a hír, amiért Ilaria feljött ide, tulajdonképpen ugyanolyan sérülékeny portéka volt, mint a papír a kezében: mind a kettő azért készült, hogy megörökítsen valamit, és mind a kettőnek megvan a maga lejárati ideje, csak az egyiknél ez néhány évszázad, a másiknál néhány óra.

A sarokban, a fekete dobozban, ekkor valami apró zökkenő történt: a zümmögés egy pillanatra elhalkult, mintha a gép torkán akadt volna valami, aztán — egy másodperc törtrésze alatt, amit emberi fül nem is érzékelhetett igazán, csak utólag, a csendből következtetve rá — folytatta, mintha mi sem történt volna. Ilaria felkapta a fejét, Marchetti nem.

— Ez most mi volt? — kérdezte a lány, hirtelen éberen, mint aki visszatalált a saját szakmájához.

— Gondolom, kötött valamit, vagy bontott — mondta Marchetti, és a hangja olyan volt, mint akit ez, végül is, kevésbé érdekel, mint amennyire illene. — Vagy talán csak kihagyott egy ütemet. Az ilyesmi, ugye, nem szokott magyarázatra szorulni; legalábbis azoknak nem, akik értenek hozzá.

Ilaria közelebb lépett a dobozhoz, mintha az arcára akarna nézni, de a dobozon nem volt arc, csak egy zöld fény, ami egyenletesen villogott, közömbösen mindenre, ami körülötte történt: a térképre, a padlásra, a két emberre, akik a saját, egymástól teljesen idegen okaikból másztak fel ide.

— Tudja — mondta a lány kis szünet után, és most már nem volt a hangjában semmi a korábbi szemtelenségből —, néha az az érzésem, hogy ezek a gépek jobban tudják, mi történik a világgal, mint mi. Csak épp nem magyarázzák el.

— A térkép sem magyarázza el — mondta Marchetti. — Csak megmutatja, hol voltak a csatornák, amikor Salamon még élt. Azt, hogy miért tűnt el a hajóúton, nem mondja meg. Lehet, hogy vihar volt. Lehet, hogy kalózok. Lehet, hogy egyszerűen meggondolta magát, és sosem szállt hajóra, csak valaki ezt így írta be a könyvbe, mert kényelmesebb volt, mint bevallani, hogy nem tudja.

Ezt a lehetőséget — hogy Salamon talán meg sem halt, csak eltűnt, ami nem ugyanaz — Marchetti most mondta ki először hangosan, magának is meglepetésére, és egy pillanatra elszégyellte magát, amiért ennyire komolyan vette egy háromszáz éves ember sorsát egy olyan padláson, ahol tizedmásodpercek alatt milliók cserélnek gazdát.

— Szóval — mondta Ilaria, és becsukta a bőrládát, amiből a térkép előkerült —, se a maga embere, se az én cégem nem hagyott hátra semmi biztosat. Csak egy lyukat, amit ki-ki a saját szava szerint tölt ki.

Marchetti bólintott. Kicsit fájt neki, hogy ilyen egyszerűen összegezte a lány, amit ő sokkal bonyolultabbnak érzett, de tudta, hogy igaza van.

Összecsukta a térképet, óvatosan, mintha attól félne, hogy egy hirtelen mozdulattól szétporlad a keze között, aztán visszatette a ládába, majdnem ugyanoda, ahol találta.

— Elviszi? — kérdezte Ilaria.

— Nem — mondta Marchetti. — Azt hiszem, itt a helye.

Lementek a lépcsőn, a szerver zümmögése lassan elhalt mögöttük, és Marchetti már a következő emeleten járt, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtette megnézni, mi áll a térkép hátoldalán.

Mindegy.