Az ismeretlen kontinensek hívása

title: "Az ismeretlen kontinensek hívása"
date: "2024-06-14"
author: "Antal Szerb"
tags: ["nosztalgia", "polgári lét", "barátság", "önfeladás"]
description: "Egy férfi visszatekint fiatalkori barátságára, amely apja üzletének árnyékában és egy titokzatos jóbarát halálvágyában szövődött, s amit soha nem tudott igazán elmesélni."
image_keywords: "old venetian alley night lantern melancholy"
image_url: ""
image_prompt: "A dim, narrow European alleyway at night, warm lantern light reflecting on wet cobblestones, a solitary figure in a long coat standing at the threshold, atmosphere of nostalgic melancholy and quiet dread, cinematic, painterly, muted sepia and blue tones"

I. A vacsora, amelyen semmi sem történt

Judit már a harmadik pohár bort töltötte magának, és azzal a fajta figyelmes, kissé fáradt mosollyal nézett rám, amelyről pontosan tudtam, hogy most valamit ki fog belőlem szedni, akár akarom, akár nem; mert Judit, aki tizenkét éve a feleségem volt, és aki soha egy pillanatra sem hitte el nekem, hogy a könyvelésben csakugyan annyira elmerülök, amennyire állítom, most letette a poharat, és egyszerűen csak annyit mondott: „Megint arra a fiúra gondolsz. Látom az arcodon.”

Nem tagadtam, mert hazugságra amúgy sem lettem volna képes, legalábbis nem olyanra, amely előtte megállt volna; és különben is, éppen aznap kaptam kézhez a hírt – egy rövid, tárgyszerű levelezőlapot egy régi ismerőstől –, hogy Kornél, akit egykor a legjobb barátomnak neveztem, még ha ez a szó túl kevésnek is bizonyult később mindarra, ami közöttünk lezajlott, meghalt egy isten háta mögötti svájci szanatóriumban, csendben, ápolók között, minden teátrális gesztus nélkül, amit pedig ő maga bizonyára a legnagyobb csalódásnak élt volna meg, ha még módjában állt volna csalódni.

„Nem gyászolod?” – kérdezte Judit, s ebben a kérdésben volt valami gyakorlatias élesség, amely mindig is a legjobban tudott sebet ejteni rajtam, mert sohasem gorombán, hanem szeretettel hangzott el. „Vagy csak most jön elő újra az egész, mint egy régi fájdalom, amiről az orvos azt mondja, hogy időjárás-függő?”

Én pedig, mert végre valakinek el kellett mesélnem, és mert húsz év hallgatás után az embernek egyszerűen elfogy a türelme önmagával szemben, elkezdtem beszélni.

II. A történet, amelyet Juditnak meséltem

Tizenkilenc éves voltam, amikor Kornél Ulmayerrel megismerkedtem, a Rákóczi-gimnázium padjaiban, ahol ő az osztály legkülönösebb, legfélelmetesebben okos és legfélelmetesebben szomorú fiúja volt; az apja jómódú bőrgyáros volt, az enyém pedig textilkereskedő, s mindkettőnket arra szántak, hogy egy napon átvegyük a családi üzletet, ami akkoriban nekem még csak halvány, távoli fenyegetésnek tűnt, Kornélnak azonban – ezt csak később értettem meg – már akkor is olyan végzetes bizonyosságnak, amely elől nem volt menekvés, hacsak nem a halálba.

Mert Kornél a halált nem úgy szerette, ahogyan egy beteg vagy szerencsétlen ember szereti, félelemmel és undorral, hanem úgy, ahogyan egy műkedvelő szereti a legszebb festményt a múzeumban: távolról, áhítattal, és azzal a bizonyossággal, hogy egy napon, valamilyen megfelelő pillanatban, majd egészen közel léphet hozzá. Éjszakánként a Duna-parton üldögéltünk, s ő elmagyarázta nekem, milyen gyönyörű dolog volna, ha az ember pontosan azt a percet választhatná meg, amelyben elhagyja a világot, ahelyett hogy hagyná, hogy az öregség vagy a betegség, vagy – s itt mindig különös hangsúllyal beszélt – a bőrgyár aláírandó szerződései és a heti fizetési listák válasszák meg helyette.

Volt egy lány is, természetesen, mert ilyen történetekben mindig van egy lány: Marianne-nak hívták, Kornél unokatestvére volt, s valami olyan sápadt, komoly szépség lakozott benne, amely inkább egy ikonra, mint egy fiatal nőre emlékeztetett; mi hárman jártunk össze minden vasárnap délután, s Kornél mindig arra kérte Marianne-t, hogy üljön mellé, és nézze, amíg ő – teátrálisan, de akkor nekem cseppet sem tűnt túlzásnak – a csuklóján egy kis véna fölé tartja a bicskáját, sohasem vágva bele, csak mutatva, hogy megtehetné, s Marianne mindig ugyanazzal a fátlan, engedelmes mosollyal figyelte, mintha ez volna a világ legtermészetesebb vasárnap délutáni szórakozása.

„És te?” – kérdezte tőlem Judit, amikor idáig jutottam, s a hangjában most már nem volt gyakorlatiasság, hanem valami őszinte, kicsit ijedt kíváncsiság. „Te miért nem álltál fel, és miért nem mentetek el mind sétálni, mint a normális gyerekek?”

Mert – feleltem neki, s csak akkor éreztem, milyen nevetségesen hangzik mindez húsz évvel később, egy jól fűtött lakásban, egy jó bor mellett – féltem elárulni Kornélt, ahogyan féltem elárulni az apámat is, ha netán elmulasztom a péntek esti leltárt a boltban; s ez a kettős félelem, az egyik oly magasztos, a másik oly szánalmasan kispolgári, valahogy összeolvadt bennem egyetlen érzéssé, amelynek soha nem tudtam igazi nevet adni.

III. Az elutazás, amely nem volt szökés

Amikor a családok végül – ki tudja, milyen intés vagy pletyka hatására – szétválasztották bennünket, s engem az apám a lipcsei textilkiállításra küldött tanulni, Kornél egy búcsúlevelet írt, amelyben arról áradozott, hogy én is, ő is „ismeretlen kontinensek” felé indulunk, csak más térképeken; ő persze a saját belső, sötét kontinensére gondolt, amelyet – mint utóbb kiderült – tizenöt évvel később egy szanatórium ágyán ért el végleg, míg én egy vasúti kocsiban ültem, s a fülkeszomszédom éppen arról beszélt, milyen remek üzlet a szász posztógyártás.

Nem szöktem el semmi elől, ezt akkor is tudtam, s Juditnak most is megmondtam: egyszerűen csak sodortattam magam azzal, amit apám elvárt tőlem, s amit magamtól is elvártam, mert a kispolgári becsület – az, hogy az ember ne okozzon szégyent a nevének – erősebbnek bizonyult minden ifjúkori halál-esztétikánál; Kornél ezt megvetette bennem, s talán igaza is volt, de ő maga sem jutott messzebbre az ismeretlen kontinensen, mint ameddig egy fájdalomcsillapító injekció eljuttatta.

Marianne-ról annyit tudok csak, hogy előbb egy bécsi orvoshoz ment feleségül, majd elváltak, s hogy sohasem lett belőle sem ikon, sem áldozat, csak egy középkorú hölgy, aki – mint egy közös ismerősünktől hallottam – imád bridzsezni és nagyon jól főz.

„Szóval semmi sem lett az egészből” – mondta Judit, s ebben a mondatban nem volt sem gúny, sem szomorúság, csak az a fajta higgadt megállapítás, amellyel a gyakorlatias emberek szokták lezárni a mások meséit. „Se halál, se szerelem, se ismeretlen kontinens. Csak egy péntek esti leltár, amit mindig időben elvégeztél.”

Igaza volt, mint mindig; s én azon az estén, miután Judit elment lefeküdni, még sokáig ültem az ablak mellett, és arra gondoltam, milyen furcsa, hogy az ember egész életében azt hiszi, valamiért nem élte meg a saját legendáját, míg végül rá nem jön: a legenda maga volt az, hogy sohasem élte meg – s ebbe, azt hiszem, bele lehet nyugodni, akárcsak egy jól sikerült leltárba.