A macska és a háziúr: a hatalom nevetséges paródiája

I. A verandáról nézve

Macska vagyok, s mint ilyen, nevem nincsen, ámbár gazdám házában immár oly régóta lakom, hogy jogot formálhatnék akár egy becsületes családnévre is, ha ugyan a családnevek nem éppen azon emberi hiúságok egyike volnának, amelyeket egész életemben oly gondosan kerültem. Ezen a délutánon a verandán heverésztem, s onnan, a napfény kellemes langymelegében, figyeltem, amint gazdám, akit legegyszerűbben csak háziúrnak nevezhetnék, hiszen ez a cím legalább annyi tartalommal bír, mint amennyi tisztelettel én magam viseltetem iránta, éppen egy vendéget fogadott a dolgozószobájában.

A vendég, bizonyos Hasamiyama nevezetű úriember, a városi tanács egyik tisztviselője volt, s már a lépcsőn felfelé menet is olyan hangon köszönt, amely elárulta, hogy saját hangjának csengésében gyönyörködik. Az efféle emberek, megfigyelésem szerint, mindig egy kicsit hangosabban beszélnek a kelleténél, mintha attól tartanának, hogy a csendben elvesznek, s ezért igyekeznek minél nagyobb zajt csapni, nehogy a világ megfeledkezzék létezésükről. Gazdám, aki maga is hajlamos a fontoskodásra, bár szerényebb kiadásban, udvariasan hellyel kínálta.

Én, mint afféle nem-emberi lény, akinek nincs helye az emberi udvariasság bonyolult szertartásaiban, a küszöb mellé húzódtam, ahonnan kényelmesen szemlélhettem az egész jelenetet, anélkül hogy részt kellett volna vennem benne. Ez az én nagy előjogom: hogy figyelhetek anélkül, hogy ítélnem kellene, bár be kell vallanom, az ítélkezéstől ritkán tudok tartózkodni, s ez talán az egyetlen emberi vonás, amelyet magamban felfedeztem, s amelyet nem szégyellek.

II. A hatalomról szóló értekezés

„Nos, kedves Hasamiyama úr,” kezdte gazdám, miután a teát felszolgálták, „mi hozza önt ide ilyen szokatlan órán?”

„A kerületi elöljáróság ügyében jöttem,” felelte a vendég, s hangja olyan súlyt kapott, mintha maga a birodalom sorsa függne a következő mondatoktól. „Az utca végén álló csatorna ügyében kell határoznunk, s mint tudja, az én szavam ebben az ügyben döntő.”

Gazdám bólintott, ámbár szemében az a bizonyos fény csillant meg, amelyet én már régóta ismerek, s amely mindig azt jelzi, hogy belsőleg éppen ellenkezőjét gondolja annak, amit kifelé mutat. „Valóban döntő,” mondta, „feltéve, hogy a szomszéd kerület elöljárója is egyetért önnel.”

„Ő egyetért, mert egyet kell értenie,” vágta rá Hasamiyama, s ebben a mondatban, gondoltam magamban, benne rejlett az egész emberi hatalomgyakorlás lényege: mindenki egyetért, mert egyet kell értenie, s aki nem ért egyet, azt egyszerűen nem hallgatják meg.

Ezen a ponton érkezett meg váratlanul Hullámház úr, gazdám régi barátja, akinek érkezését mindig valamiféle vidám felfordulás kíséri, mintha maga a levegő is izgatottabbá válna jelenlétében. Alig ült le, máris belevetette magát a beszélgetésbe, anélkül hogy megkérdezte volna, miről is van szó, ami egyébiránt rá igen jellemző szokás.

„Hatalomról beszélgetnek, ugye?” kérdezte, bár senki nem mondta ezt neki. „Kiváló téma, hiszen a hatalom manapság olyan, mint egy elszáradt fügefa: mindenki tudja, hogy egykor gyümölcsöt termett, mégis mindenki úgy tesz, mintha most is teremne.”

„Ez meglehetősen furcsa hasonlat,” jegyezte meg Hasamiyama kissé sértődötten.

„Egyáltalán nem furcsa, kedves uram, hanem éppen ellenkezőleg: pontos. Vegyük például az ön elöljárói tisztségét. Ön azt hiszi, hogy azért döntő az ön szava, mert ön az elöljáró. Ámde valójában fordítva áll a dolog: ön azért elöljáró, mert valaki egyszer úgy döntött, hogy az ön szavának döntőnek kell lennie. A hatalom, látja, nem a személyben lakozik, hanem egy megállapodásban, amelyet az emberek oly régen kötöttek, hogy már elfelejtették, hogy megállapodás volt, s most természeti törvénynek hiszik.”

Itt Hullámház úr belekortyolt a teájába, s olyan elégedett arcot vágott, mint aki éppen most oldotta meg a világegyetem valamennyi rejtélyét egyetlen kortyintással.

III. A béka és a tanács

„Hadd meséljek önöknek egy történetet,” folytatta Hullámház úr, mit sem törődve azzal, hogy senki nem kérte erre, „amelyet egy vidéki paraszttól hallottam még fiatal koromban. Azt mondta, hogy a falujában élt egyszer egy béka, amely nagyobbra nőtt a többinél, s ezért a többi béka úgy döntött, hogy ő lesz a tavuk elöljárója. A nagy béka minden reggel kiült a legnagyobb kőre, s onnan brekegett a többieknek utasításokat, hogy mikor ugorjanak a vízbe, mikor másszanak ki, s hogy melyik légy ehető és melyik nem.”

„S a többi béka engedelmeskedett?” kérdezte gazdám, akinek arcán már ott bujkált a mosoly.

„Engedelmeskedtek, mert az elöljáró béka nagyobb volt náluk, s mert megszokták, hogy engedelmeskedjenek. Ám egy napon egy gém szállt le a tóra, s egyetlen csőrcsapással elkapta a nagy békát, aki mit sem tudott tenni ellene, hiszen a nagysága, amely a többi béka fölött hatalmat adott neki, semmit sem ért a gémmel szemben. A többi béka pedig, ahelyett hogy okult volna az esetből, azonnal egy másik nagy békát választott elöljárónak, mert képtelenek voltak elöljáró nélkül élni, még ha az elöljáró semmiféle valódi védelmet nem is nyújtott nekik a gémekkel szemben.”

Hasamiyama erre kínosan felnevetett, mint aki érzi, hogy a történet valahogyan róla szól, de nem képes pontosan megmondani, hogyan. „Ez csak egy tréfa,” mondta végül.

„Minden tréfa egy igazság álruhája,” felelte Hullámház úr, s ezzel a mondattal, gondoltam magamban a küszöb mellől, sikerült elérnie, hogy a szoba egész hangulata megváltozzék, anélkül hogy bárki is pontosan meg tudta volna mondani, mi is történt valójában.

Én, a magam részéről, ezalatt azon tűnődtem, vajon a macskák világában létezik-e efféle hatalom, efféle elöljáróság, efféle megállapodás, amelyet mindenki elfelejtett, hogy megállapodás volt. S be kellett látnom, hogy nem létezik, mert mi macskák túlságosan büszkék vagyunk ahhoz, hogy bárkinek is engedelmeskedjünk, még akkor is, ha ez a büszkeség gyakran éhezéssel jár együtt. Talán éppen ez a különbség köztünk és az emberek között: ők inkább választanak egy nagy békát maguk fölé, semhogy szembenézzenek azzal a ténnyel, hogy a gém bármikor lecsaphat rájuk.

IV. Az est vége

A beszélgetés ezután még sokáig folytatódott, bár mind kevesebb értelemmel, ahogy a tea kihűlt, s ahogy Hasamiyama úr egyre inkább érezte, hogy nevetség tárgyává vált, anélkül hogy pontosan tudta volna, miért. Végül felállt, s ünnepélyes hangon bejelentette, hogy sürgős ügyei vannak, ami, gyanítom, nem volt egyéb, mint méltóságteljes menekülés egy olyan csatatérről, ahol fegyverei, vagyis a hivatalos szavak és címek, hirtelen használhatatlanná váltak.

Miután elment, gazdám és Hullámház úr még sokáig nevettek, s a nevetésükben volt valami, ami engem is arra késztetett, hogy felemeljem a fejem a mancsaimról, s résnyire nyitott szemmel figyeljem őket. Mert az emberi nevetés, megfigyelésem szerint, ritkán szól pusztán a viccről; inkább afféle megkönnyebbülés, amely akkor tör fel, amikor valaki más helyett nevetünk ki egy olyan butaságot, amelyben magunk is bűnösök vagyunk.

„Vajon Hasamiyama megértette a történetet?” kérdezte gazdám.

„Aligha,” felelte Hullámház úr. „De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy mi megértettük, s hogy holnap reggel, amikor kiül a maga kövére brekegni, egy pillanatra talán eszébe jut a gém.”

Ezzel a beszélgetés véget ért, ahogy véget érnek az efféle beszélgetések mindig: nem megoldással, hanem egy kérdéssel, amely ott lebeg a szobában, mint a kihűlt tea gőze, amelyet senki sem iszik meg, mégsem tud eltűnni. Én visszahajtottam a fejem a mancsaimra, s arra gondoltam, hogy talán az egész emberi történelem nem egyéb, mint békák sorozatos választása nagy békák közül, míg a gémek türelmesen várakoznak a nádasban, s hogy ebben a végtelen körforgásban az egyetlen bölcs lény talán éppen én vagyok, aki mindezt csupán a verandáról figyelem, anélkül hogy részt kellene vennem benne.