Antal Szerb — 3. Fejezet: Egy kézirat utolsó, elmosódott margójegyzete — 1. Novella-állomás

Bakonyi Ágoston esszéista lakásában, a Rózsadomb egyik megkopott bérpalotájában, három tárgy élt egymás mellett szoros, majdnem házastársi türelemmel: egy tizennyolcadik századi kézirat, egy 1962-es Olivetti írógép, amelyen már nem írt senki, és egy apró, fehér korong a folyosói lámpa fölött, amely éjjel-nappal figyelt. A biztosítási társaság ragasztotta fel még tavasszal, amikor betörés volt a szomszédban, és Ágoston, aki elvben minden modern kényelmet gyanúsnak tartott, végül mégis hagyta rajta – részint kényelemből, részint mert az érzékelő piros fénye esténként olyan megnyugtatóan pislákolt, mint egy távoli, jóindulatú isten szeme.

A kéziratot egy antikváriustól vette, olcsón, mert a kötés szétesett, az utolsó lap pedig alig volt olvasható. A szöveg egy XVIII. századi utazó naplója volt, aki állítólag bejárta Szászföldet és a Bánságot, és feljegyezte, amit útközben tapasztalt: fogadósok neveit, borok árát, egy grófnő különös szokásait, aki éjjelente a kertben aludt. Az utolsó oldal margóján azonban valaki – talán maga az utazó, talán egy későbbi tulajdonos – odaírt néhány sort, amelyekből mára csak szavak töredékei maradtak: „…nem tér vissza…”, „…a fény alatt…”, és egy szó, amely lehetett „bocsánat”, de lehetett „boldogság” is.

Ágoston hetek óta ezen a néhány szón rágódott, azzal a különös, majdnem beteges gyönyörűséggel, amellyel az ember egy réges-régi, meg nem történt szerelem nyomait vizsgálja. Voltaképpen nem is a szöveg érdekelte, hanem az, aki írta: az az ember, aki egy hosszú utazás végén, talán betegen, talán szerelmesen, még odafirkantott valamit a lap szélére, mielőtt becsukta a füzetet örökre. Kicsit hasonlított ez – gondolta Ágoston, bár rögtön szégyellte is a hasonlatot – ahhoz az érzéshez, amit az ember akkor érez, amikor egy régi barátjának üzenetet ír, aztán az utolsó pillanatban törli, mert úgysincs már mit mondani.

A cinikus riporter, bizonyos Halmi Dezső, egy internetes kulturális magazin munkatársa, telefonon kereste meg aznap délután, amikor Ágoston éppen a margójegyzet fényképét nagyította a monitoron.

– Professzor úr – mondta Halmi, aki sosem volt professzor senkinek a szemében, de szerette így szólítani az interjúalanyait, mert ettől megnyugodtak –, azt hallottam, van egy kézirata, aminek titka van. Ez elég jó cím lenne: „A kézirat, ami eltűnt egy mondat közepén.”

– Nem tűnt el – mondta Ágoston. – Csak elmosódott. Ez más.

– Ugyanaz, csak szomorúbban mondva.

Ágoston elmosolyodott, bár tudta, hogy Halmi ezt nem láthatja, hiszen csak a hangja utazott a vonalon, meg egy halvány zúgás, ami talán a szerkesztőség kávégépéé volt. Kényelmetlenül érezte magát ilyenkor: mintha a saját gondolatait valaki más szájából hallaná vissza, kicsit lelapítva, kicsit hangosabban, mint ahogy ő maga mondta volna.

– Egy tekintély, bizonyos Lehotzky Nándor, még a harmincas években megírta ennek az utazónak a bibliográfiáját – mondta Ágoston, mert úgy érezte, tartozik ennyi tudományos komolysággal a beszélgetésnek –, egy testes kötetben, „Adalékok a XVIII. századi útinaplók margináliáihoz” címmel. Lehotzky szerint az efféle margójegyzetek rendszerint triviálisak: időjárás, egészségi állapot, olykor egy elfelejtett adósság. Ami azt illeti, ő maga sem gondolta komolyan a saját tézisét.

– Vagyis a professzor úr szerint mégiscsak fontos ez a mondat.

– Vagy legalábbis nem érdektelen, ami akkoriban körülbelül ugyanazt jelentette, mint most a fontos.

Halmi nevetett a vonal túlsó végén, azzal a rövid, szakmai nevetéssel, amelyet az ember akkor használ, amikor egy jó mondatot hall, és már gépeli is a jegyzetfüzetébe. Aztán megkérdezte, hogy küldhetne-e fotóst, mert a magazin szeretne készíteni néhány képet: a kéziratról, az íróasztalról, esetleg magáról Ágostonról, amint görnyedten a lap fölé hajol, mint egy régimódi detektív.

Ágoston a folyosóra nézett, ahol a kis fehér érzékelő éppen akkor villant, mert egy légy repült el előtte, és arra gondolt, hogy egész délután, minden mozdulatát, minden görnyedését rögzítette valahol egy szerver, egy jóval unalmasabb archívum, mint amilyet ő maga próbált kibogozni a réges-régi lapon. A kettő között (a felismerhetetlen kézírás és a tökéletesen felismerhető digitális jel között) volt valami rokonság, amit nem tudott pontosan megfogalmazni, de amitől kicsit szédülni kezdett.

– Küldjön fotóst – mondta végül –, bár nem hiszem, hogy bármit is fog látni, amit a kamerám odakint már ne látott volna.

Letette a telefont, és még sokáig nézte a margó elmosódott sorát, azt a szót, ami lehetett bocsánat, és lehetett boldogság. Talán mind a kettő volt egyszerre, gondolta, olyan halkan, ahogy az ember magának szokott gondolatokat mondani, amikor tudja, hogy senki más nem hallja.

De hát ez csak találgatás.

Ágoston mindenesetre másnapra várta a fotóst, akit a szerkesztőség küldött, hogy a kéziratról s vele együtt róla is felvételeket készítsen. A fiatalember pontosan érkezett, egy már-már túlságosan fiatal, sportos alak, aki két géppel, három objektívvel és egy hordozható fényernyővel szerelte fel magát, mintha nem egy elmosódott margójegyzetet, hanem egy koronázási szertartást kellene megörökítenie. Bemutatkozott, Kelemennek hívták, és míg a kéziratot a legmegfelelőbb szögbe igazgatta, közben elmagyarázta Ágostonnak, hogy a magazin olvasóközönsége leginkább az „emberi arcot” szereti a történetekben, tehát ha lehet, néhány felvételt magáról a professzor úrról is – ahogy görnyed, ahogy a nagyítóval a lap fölé hajol, ahogy elgondolkodik.

Ágoston görnyedt, hajolt, elgondolkodott. Mindezt olyan pontosan tudta csinálni, mintha egész életében erre készült volna, holott azelőtt sohasem jutott eszébe, hogy a gondolkodás is lehet póz, amit gyakorolni kell, akárcsak a kézfogást vagy a bocsánatkérést.

– Kicsit balra, professzor úr, hogy a lámpa ne verje vissza a szemüvegét.

A lámpa alatt, kissé oldalvást, ott villant a folyosói érzékelő is, amely – Ágoston csak most vette észre – pontosan ugyanabban a szögben figyelte őt, mint Kelemen kamerája: egy kicsit fentről, egy kicsit oldalról, azzal a türelmes közönnyel, amellyel a gépek szokták nézni azt, amit sohasem fognak megérteni. Kettő nézte, és egyik sem látott többet, mint amennyit egy görnyedt hátú férfi mutathat: papírt, kezet, egy homlokráncot, amiről nem derül ki, hogy fájdalom-e vagy csak a rossz világítás.

Halmi telefonon jelentkezett be a fényképezés végeztével, hogy egyeztessenek az idézeteken.

– Azt írtam, hogy „a kézirat, amely száz évek óta őrzi egy elveszett szerelem utolsó szavát”. Jó ez így?

– Nem tudjuk, hogy szerelem volt-e.

– De jobban hangzik, mintha azt írnám, „egy elveszett valami”.

– Az igaz – mondta Ágoston, és maga is meglepődött, milyen könnyen beleegyezett. Voltaképpen nem is érdekelte már annyira a pontosság, mint amennyire élvezte, hogy valaki egyáltalán ír a dologról; ez a kettő, sajnos, ritkán találkozik egy ember életében, és amikor mégis, az ember hajlamos elfelejteni, melyiket szerette jobban eredetileg.

– És a szó, ami lehetett bocsánat vagy boldogság – kérdezte Halmi –, professzor úr szerint melyik?

– Nem tudom.

– Ez elég rossz válasz egy interjúhoz.

– Akkor írja azt, hogy „a professzor a kétértelműséget választja”. Ez tudományosabban hangzik, mint a bizonytalanság, pedig ugyanaz.

Halmi ezen is nevetett, aztán elköszönt, azzal, hogy a cikk pénteken jelenik meg, és hogy talán érdemes lenne még egy DNS-vizsgálatot is említeni a tintáról, mert az olvasók szeretik, ha egy history-sztoriban van egy kis labor is. Ágoston nem válaszolt erre semmit, mert tudta, hogy úgysem lenne értelme; a tinta, ha egyáltalán meg lehetne vizsgálni, valószínűleg csak azt bizonyítaná, amit már úgyis sejtett: hogy a szó valóban a tizennyolcadik századból származik, és hogy ettől semmivel sem lesz kevésbé olvashatatlan.

Este, amikor egyedül maradt a lakásban, ismét elővette a kéziratot, bár tudta, hogy semmi új nem derülhet ki belőle, legfeljebb az, amit már sokadszor is megállapított: hogy a betűk elmosódtak, hogy a szó lehetett bocsánat, és lehetett boldogság, és hogy ő maga, ha őszinte akar lenni, nem is szeretné, ha valaha kiderülne, melyik.

Mert ha kiderülne, gondolta, akkor a margó csak egy megoldott rejtvény lenne, egyike azoknak a dolgoknak, amiket az ember egyszer megért, aztán soha többé nem gondol rájuk; míg így, elmosódva, a szó valahol a bocsánat és a boldogság között lebeg, és Ágoston minden este újra megnézheti, mintha most történne először.

A folyosón felvillant a kis fehér fény, csak egy pillanatra, talán megint egy légy miatt, talán a huzat mozdította meg a függönyt. Ágoston nem nézett oda. Tudta, hogy amit az érzékelő rögzít, sohasem lesz több egy görnyedt hátú embernél, aki egy lapot bámul, és hogy ebben, tulajdonképpen, semmi rejtély nincsen.

Mindegy.