La salle d'attente 2 B R 0 2 B

---

title: "Lenni Vagy Nem Lenni: A Váróterem Törvénye"
date: "2025-05-20"
author: "William Shakespeare"
tags: ["dráma", "sci-fi tragédia", "túlnépesedés", "sorsdrama"]
description: "Egy apa a kórház várójában ítéletre vár: hármas gyermeke közül csak annyi élhet, ahány halál engedélyt ad rá. Shakespeare-i tragédia a jövő törvényéről."
image_keywords: "dystopian hospital waiting room phone call fate"
image_url: ""
image_prompt: "A stark futuristic hospital corridor bathed in cold fluorescent light, a lone man sitting rigidly beside an old rotary telephone, shadows of triplet cradles projected on the wall, Renaissance chiaroscuro lighting mixed with brutalist sci-fi architecture, oil painting texture, dramatic and melancholic atmosphere"

ELSŐ SZÍN: A kórház szűk, fehér várója

Belép ALBÁN, egyedül, s leül egy vasszékre. Fölötte tábla: „ITT SZÁM SZERINT MÉRIK AZ ÉLETET.” Egy fekete telefon hallgat az asztalon.

ALBÁN.
Mi vagyok én, ha nem várakozás teste,
Egy szám, ki számra vár, hogy számmá váljon?
Három gyermek szólt egyetlen éjben,
Hármas kiáltás egy anyaölből,
S mégis törvényünk oly szűk kaput szabott,
Hogy csak egy fér be, ahol három állna.
Mit ér a mag, ha nincs föld, mely befogadja?
Mit ér a hármas áldás, ha a mérleg
Csak egyet enged át a kapun túlra?

Belép MÁZOLÓ, egy vén falfestő, ecsettel, prózában dünnyögve.

MÁZOLÓ.
Jó reggelt, uram, vagy jó estét, ki tudja már ezen a helyen, ahol az órák is engedélyre várnak. Nézze csak ezt a falat—idilli mezőt festek rá, bárányokat, napsütést, mert a jó Isten tudja, hogy odakint már régen nincs se mező, se bárány, csak beton és sorszám. [Félre.] Hej, ha tudnák, hányat festettem már ilyen mosolygó jövőt azoknak, akik sosem látják meg!

ALBÁN.
Mondd, mázoló, hallottál-e már felőlem?
Az orvos szólt: „Várjon a telefonra.”

MÁZOLÓ.
Vártam már én magam is, uram, egy nővérre, aki sosem jött—de az más történet, és annak vége szomorúbb, mint gondolná. Itt mindenki vár valamire: az egyik életre, a másik halálra, s a kettő között annyi a különbség, mint egy csengés és egy csend között.

ALBÁN.
[Egyedül marad, s szól magában.]
Lenni vagy nem lenni—régi kérdés,
De most a kérdés háromszorra hangzik,
S nem egy szív dönt, hanem egy hivatal.
Ó, mily gonosz idő az, mely a létet
Számokba zárja, s enged annyi lelket,
Amennyi holt hely nyílik a sorban!
Ki mondja meg, melyik fiam legyen,
Ha mindhármat szívem egyként öleli!

Kilép.

MÁSODIK SZÍN: Belép a Regisztrátor

Trombitaszó helyett éles csengőhang. Belép a REGISZTRÁTOR, sima szavú, udvarias mosollyal, mögötte SORONA, a nővér.

REGISZTRÁTOR.
Uram, be van, hogy ily nemes gyümölcsöt
Hozott világra hitvese méhe—
Három gyermek, három reménysugár!
De törvényünk, mely a jövőt szabályozza,
Csupán annyi életet enged átkelni,
Amennyi halál nyit rá kaput épp.
[Félre.] Mily édes szó a “gratuláció”,
Mikor a szám mögött csak ítélet leng.

SORONA.
[Félre, keserűn.] Ily szép szavak közt bújik a kaszás.

ALBÁN.
Uram, könyörgöm, szóljon egyenest:
Hány gyermekem élhet, s hány nem soha?

REGISZTRÁTOR.
Az attól függ, hány lélek megy ma sorban
A Kék Terembe, s önként adja életét,
Hogy másnak helyet nyisson e világban.

ALBÁN.
Hát emberéltet mérnek emberéltért?

REGISZTRÁTOR.
Így élünk, uram, ez a rend s a törvény.

Stichomythia:

ALBÁN. Ki dönt felőlük?
REGISZTRÁTOR. A szám s a sors.
ALBÁN. Az apjuk nem?
REGISZTRÁTOR. Az apjuk csak vár.
ALBÁN. S ha nincs halál?
REGISZTRÁTOR. Akkor nincs élet sem.
ALBÁN. Ez átok!
REGISZTRÁTOR. Ez a rend, nevezze bárminek.

SORONA.
Uram, ne higgye, hogy szívtelen vagyok—
Csupán a törvény szól szavaim helyén.
Ha egy halandó önként lép a Kékbe,
Egy új sors nyithat kaput a fényre.

REGISZTRÁTOR.
A telefon szól majd, ha eldöntetett,
Hány mag ereszthet gyökeret e földbe.
Addig csak várjon, s bízza sorsa fonalát
Kezekre, melyek nem is látják orcáját.

Exeunt Regisztrátor és Sorona.

HARMADIK SZÍN: A Nagyapa áldozata

Belép NAGYAPA, Albán apja, öreg, de egyenes tartással.

NAGYAPA.
Fiam, ne nézz reám ily rémült szemmel—
Hosszú az utam volt, s immár lezárva
A könyv, amelyet éltemnek neveztek.
Mit ér nekem még pár esztendő itt,
Ha három unokám helyette hullna
A sors mérlegének másik oldalára?

ALBÁN.
Ne szólj így, apám! Az élet éltet éltet,
Nem mérhetjük mi ily kegyetlen módon,
Ki adjon s ki vegyen az évek sorsán!

NAGYAPA.
S ki mérje jobban, mint az, ki már betelt?
Az én napom lement, tiéd delel még,
S hármuké csak most kél a láthatáron.
Miért tartsam vissza fényük az elől,
Ki maga már csak alkonyt lát az égen?

ALBÁN.
[Magában, önvitában.]
Mit tegyek? Ha hagyom, apám halálát
Vásárolja meg három gyermekem életét—
Nem érzem-e, hogy fiú-hűtlenség ez?
S ha nem hagyom, mely kettő haljon meg
Azok közül, kiket szívem szült s nevelt?
Ó, kettős kötelesség, kettős kín,
Miért nem ád az ég egyetlen jó utat?

NAGYAPA.
Ne vívj magaddal, fiam—döntsön a szív,
Mely mindig tudja, hol van otthon s ott
Kell hagyni mindent, hogy más otthont találjon.

A telefon megcsörren. Mindenki megfagy.

ALBÁN.
[Fölveszi, keze remeg.]
Halló... igen... én vagyok... hármas apja...

Hosszú csend, míg a hang a túlsó végén szól, hallhatatlan a nézőnek.

ALBÁN.
Kettő... csak kettő élhet... érti ezt?
S a harmadik? [Csend.] Értem. Köszönöm. Igen.

Leteszi a kagylót, mereven áll.

NEGYEDIK SZÍN: Az ítélet után

NAGYAPA.
Fiam, ne szólj—én már tudom a választ.
Megyek a Kék Terembe, s ott adom
Az én sovány, lejárt időmet által,
Hogy mind a három gyermeked megélje
Azt, mit nekem az élet még nem adott.

ALBÁN.
Apám, ne! Vétek volna hagynom ezt!

NAGYAPA.
Nem vétek az, ha önként hull a mag,
Hogy más gyümölcs a fán tovább virágozzék.
Áldást hagyok, nem terhet, hagyj utamra.

Nagyapa kilép, lassú, méltó léptekkel.

ALBÁN.
[Egyedül, a nézőknek.]
Mit mondjak erről, mely nem szó, csak jajszó?
Az élet ára itt nem arany, sem ezüst,
Csupán egy másik élet csendes vége.
Hármas gyermekem mind él majd—de az ár
Egy ősz fejjel fizettetett meg érte.
Ó, kor, mely méri lelkek számolását,
Mily szörnyű bölcsesség vezet utadon!
Legyen hármunk fény, s egy homály takarja,
Amíg a törvény új halált akar ma.

Kimegy. A MÁZOLÓ visszatér, s tovább festi mosolygó, hamis egét a falra, míg a fény lassan kihuny.

MÁZOLÓ.
[Egyedül, prózában.] Na tessék, kész az idill—napsütés, bárány, semmi holttest. Aki idejön, azt hiheti, a világ még mindig olyan, amilyennek festik. [Félre.] De mi, kik a falat fessük, jól tudjuk: minden mosoly alatt egy szám lapul, s minden szám alatt egy sír.

Vége.